Mi történt valójában a Warcraft 3-ban? Most megtudjátok a kíméletlen igazságot! (Figyelmeztetés: 1-2 durva szó is előfordul benne.)

1. nap:
Rossz hírek. Az orkok lázadnak, északon pestis dúl. Apu elküldött Utherrel Strahnbradba, hogy állítsuk meg az ork támadásokat. Holnap indulunk. Remélem, hogy Uther magával hozza a szép fényes pörölyét.

Kíváncsi vagyok, milyen lenne, ha én lennék király.

3. nap:
Megöltem egy fekete sárkányt és kitéptem a szívét. Megy ez nekem! Odaadtam egy csinos törpnek, hátha tetszik neki. Hülye törp. Köszönetképpen nekem adta a tűzgolyóbisát. Még egy puszit se kaptam. A törpöknek nincs érzékük a romantikához.

Valószínűleg velem aludt volna, ha én vagyok a király.

4. nap:
Felgyújtottam pár orkot a golyóbissal. Egy kicsit jobban érzem magam.

5. nap:
Jaina Proudmeore és Valonforth kapitány is megérkezett. Elmondták, hogy az emberek sorban halnak meg a fertőzéstől. Egy picit megijedtem.
Jaina könnyűvérű nőcskének tűnik. Kíváncsi vagyok érdekelné-e a pörölyöm.

Később…

Megvolt.

8. nap:
Találkoztam egy kedves sráccal Brillben. Humoros, bájos, de kicsit furcsa szaga van. Megkérdeztem tőle, hogy velem vacsorázna-e, mert Jaina ma Uther pörölyével lesz elfoglalva.

Kel’Thuzadnak hívják.

9. nap:
Rossz hír. Úgy tűnik, hogy Kel áll az élőhalott támadások mögött. Összetörte a szívem. Meg fogom ölni.

Ez nem történhetett volna meg, ha én lennék király.

12. nap:
Megtaláltam Kelt Andorhalban. Megöltem, de halála előtt bevallotta, hogy elküldte az este készült videónkat tartalmazó kazettát egy démonnak Stratholme-ba. Vissza kell szereznem.

Jaina-t is magammal viszem, hátha jó lesz még valamire.

15. nap:
Megálltunk Hearthglenben, mert van ott egy menő topless bár. Aztán kiderült, hogy élőholtak közelítenek a város felé. Szomorú voltam, mert félbeszakították a táncot.

Jaina elmenekült a táncosokkal. Ribanc.

16 nap:
A gabonától a városlakók élőholtak lettek. Hirtelen csaptak le. Próbáltam harcolni velük, de sokan voltak. Egyszerre öten próbálták meg bedugni a kezüket a nadrágomba. Aztán megérkezett Uther.

Bárcsak késett volna pár percet…

17 nap:
Még mindig duzzogok. Uther mérges rám, mert nem fényeztem ki a pörölyét. A fejéhez vágtam, hogy az anyja is a táncosok között volt. Most már ő is duzzog.

Bárcsak én lennék a király. Akkor letérdeltetném Uthert és elfenekelném.

18 nap:
Találkoztam egy fura madáremberrel. Medivhnek hívják. Azt mondta, hogy Lordaeronnak befellegzett és utazzunk el Kalimdorra. Szerintem ő akar lenni a király. Meg amúgy is! Az ott élő taurenek erősebbek, az árnyelfek meg szebbek, mint én. Elküldtem az anyjába.

Jaina folyamatosan kérdésekkel bombáz a taurenek szarvméretéről. Igyekszem nem meghallani.

21 nap:
Nem hiszem el, hogy amit Medivh mondott a taurenek szarváról, az igaz. Lazulni akartam, de Stratholme lakosai nem akartak kényeztetni. Úgy döntöttem, hogy elpusztítom a várost. Uther és Jaina elvonultak egy bokorba, nem érnek rá segíteni.

Bárcsak én lennék a király.

22. nap:
Stratholme lángol. Találkoztam Mal’Ganissal. Nagyon szép démon. Meg akart hívni egy italra, de a kocsma is égett. Félretettük az udvariaskodást és kerestünk egy szimpatikus bokrot.

23 nap:
Mal’Ganis elment. Hagyott egy üzenetet, hogy szörnyű volt az éjjel és elküldi a kazettát apukámnak. Megint összetörték a szívem. Kérdezősködtem kicsit a környéken és kiderítettem, hogy Northrenden lakik. Úgy döntöttem, hogy utána megyek, mielőtt botrány tör ki a felvétel miatt.

42 nap:
Még mindig a tengeren vagyunk. Hogyan lehetséges az, hogy a gnómok már feltalálták a videó felvevőt, de a penicilint még nem? Átkozott középkori fantázia környezet! Mostanában nem fényeztem a pörölyöm. Majd megkérem a legénységet.

54 nap:
Megérkeztünk Northrendre. Sokkal hidegebb van, mint gondoltam. Találkoztam a régi mentorommal, Muradinnal. Nagyon meglepődtem. Boldog voltam, hogy többé nem kell a tapasztalatlan matrózokkal éjszakáznom.

Még mindig király akarok lenni.

57 nap:
Felbukkant Valonforth kapitány és azt mondta, hogy menjek haza. Közöltem vele, hogy nem megyek el innen, amíg Mal’Ganist le nem rendeztem! Különben is, a tuskarrok csinos jószágoknak tűnnek.

Felgyújtottam a hajókat. Másokra fogtam. De ügyes vagyok!

Most már jöhetnek a tuskarrok!

60 nap:
Ahogy az várható volt, Draktharon tele van trollokkal. Néhányan randira hívtak, de csúnyák voltak. Megöltük őket. Rábukkantam egy Frostmourne nevű mágikus kardra. A kard őre nagyon szexi volt, de nem akart csatlakozni hozzám. Megöltem őt is. Muradin elolvasta a kard feliratát és azt mondta, hogy meg van átkozva. Azért is elvettem a kardot, majd megöltem őt is. Azt hiszem. Eléggé vérzett. A katonáim kezdenek megőrülni. Valamiért félnek tőlem.

A gonosz hangocska a fejemben azt mondta, hogy öljek meg mindenkit. Örülök, hogy én nem vagyok bolond, mint a katonák.

61. nap:
Végre megtaláltam Mal’Ganist. A gonosz hang azt mondta, hogy öljem meg. Így tettem. Kerestem egy ép hajót és elindultam a katonák nélkül. Nem bántam, úgyis őrültek voltak.

Gondolkodtam. Miért ne lehetnék én a király?

95. nap:
Hazaértem. Hatalmas partyt rendeztek a tiszteletemre. Sokat ittunk és meztelen lányok táncoltak.

Valaki virágszirmokat hullajtott a szemembe. Ezért megöltem mindenkit.

Jó dolog királynak lenni.

96. nap:
Rossz hírek. Az emberek mérgesek, mert megöltem aput. Nem akarják, hogy én legyek a király.
Rendben! Ők akarták! Akkor keresek valaki mást!

116. nap:
Vandermarban összefutottam egy démonnal. Tichondrius a neve. Irtó jól néz ki. Majdnem, mint Mal’Ganis, de szerinte igenis jó vagyok az ágyban. Úgy döntöttem, hogy őt nem ölöm meg.

120. nap:
Szerveztem egy bulit, meghívtam a Kárhozottak Szektájának tagjait. Nekik tetszik, hogy én vagyok a király.

121. nap:
Nem tudom miért, de mostanában egyre jobban hiányzik Kel. Igaz, hogy elárult, de Tich agyarai összekarcolják a pörölyömet. Úgy döntöttem, hogy ellopom a holttestét és felélesztem. Ezután örökké szeretni fog.

125. nap:
Kel hálás volt, ahogy reméltem. Nem bízik Tichben. Azt mondta, hogy a démonok törik össze leggyakrabban az emberek szívét. Meg amúgy is bibircsókos.

130. nap:
Hoppá. Kellyből csak por maradt, valaki csúnyán megégette. Tich nagyon féltékeny, de azért elmondta, hogy a Sunwellnél újraéleszthetjük. Egy speciális urna kell hozzá, de az Uthernél van. Nem akarok találkozni Utherrel, de úgy hallottam, az elf férfiak nagyon tüzesek.

Irány Quel’Thalas!

133. nap:
Kínos találkozás Utherrel. Megkérdezte, hogy vagyok, mondtam, hogy jól. Jainaról érdeklődtem, de éppen az elf hercegek botjait polírozta. Szerintük is ribanc. Megöltem Uthert és megszereztem az urnát. Kiderült, hogy ebben tartotta papa maradványait.

Apu sokkal szürkébb és parányibb, mint amikor utoljára láttam.

154. nap:
Elértük Quel’Thalast. Szórakozásból szétszórtuk a szemetet a táborban, majd megjelent egy elf. Fél órán át szidott minket, majd megbírságolta az embereimet szemetelés miatt. Száz arany ezért? Ez rablás!

Megöltem, megkínoztam, majd bansheeként feltámasztottam. Nem örült neki.

Kár! Nyald ki,  Sylvanas!

157. nap:
Elfoglaltuk Quel’Thalast. Az elfek tényleg olyan melegek, mint ahogy a pletykákban hallani, de elmenekültek, mielőtt elkaphattuk volna őket. Csalódott voltam, mert nagyon formás hátsójuk van.

Megtöltöttem a Sunwellt epres tusfürdővel és beleültem. Kelly is csatlakozott hozzám. Igen hosszú ideig képes visszatartani a lélegzetét a víz alatt. Itt le is telepedhetnénk.

158. nap:
Rossz hírek. Tich fel akarja támasztani Archimonde-ot, de kell neki valami Dalaranból. El kell mennünk a mágusok városába és a körmükre kell néznünk. Nagyon szomorú lettem. Szívesen játszottam volna még a „Találd meg a pörölyt” játékot.

165. nap:
Megérkeztem Daralanba. Kérdezősködtem Jaina felől. Megtudtam, hogy elment Kalimdorba egy Thrall nevű orkkal. Meg akartam mutatni nekik, hogy nélküle is boldog vagyok. Ezért megöltem mindenkit.

166. nap:
Megtaláltam Medivh könyvét. Belelapoztam. A madárember rengeteget tudott a pörölyfényezésről. Tich elvette a könyvet tőlem és megvizsgálta. Majd nyittatott Kellel valami kaput és megidézték Archimonde-ot.

A démonok sokkal nagyobbak, mint gondoltam.

167. nap:
Kellynek és nekem lőttek. A démonok szemetek. Elhagytuk őket és elindultunk, hogy keressünk egy helyet, ahol király lehetek. Archimonde még megfizet ezért!

192. nap:
Találkoztam egy fura árnyelffel, akit Illidannak hívnak. Piálni hívott, de megsértődött a bunkója, amikor kikosaraztam. Elmondtam neki, hogy hol található a mágikus koponya, amit keres, cserébe megígérte, hogy megöli az a szemét Tichet.

Valamiért hiányzik az otthonom.

214. nap:
Hazatértem Lordaeronba. Betolakodókkal találkoztam, megöltem őket. Sylvanas mostanában igen ingerlékeny. Megengedtem neki, hogy kifényezze a pörölyöm, de nem lett vidámabb tőle.

Nők…

215. nap:
Sylvanas megpróbált megölni. Kurva. Kelly megmentett. Az én Kellym! Mégse jó itt királykodni. Megint hallom a gonosz hangot. Northrendre hívott vakációzni. Kelly segített a pakolásban, édes volt nagyon.

245. nap:
Northrend nem változott. Az elf herceg, akit Jaina leápolt, megtámadott. Elmondta, hogy az elfek utálják az eper illatát. Nagyon mérges volt. Megöltem az embereit, de elfutott, mielőtt nekieshettem volna. Igen bunkó volt, de tetszett, hogy olyan kemény.

247. nap:
Találtam egy halott sárkányt és felélesztettem.

Miért? Miért ne?

250. nap:
Találkoztam egy nagy pókkal, Anub’arakkal. Azt akarta, hogy találkozzam a szüleivel. Rossz ötlet. A Pók Királyság nagyon sötét és félelmetes. A fenébe! Nem hoztam magammal tiszta nacit.

251. nap:
Névtelen borzalmak követik minden lépésünket. Csak állnak a sötétben rejtőzködve és borzalmas dolgokat suttognak a levegőbe.

“Már készül a második Szex és Orgrimmar film!”
“Ez a páncél kövérít.”
“A fogyókúrás Dr. Pepper íze ugyanolyan, mint a rendes Dr. Pepperé!”

A gonosz hang azt mondta, hogy öljek meg mindenkit, aki nem normális.

253. nap:
Visszatértünk a felszínre. Ezazzz!
Illidan, az elf herceg és a kígyóhölgy meg akarnak ölni. Kis izék!
Illidan még mindig dühös a visszautasítás miatt, az elfet az eper illata zavarja, a kígyóhölgynek meg nem tetszik a frizurám.

Megölném őket, de a szívem valamiért ellenzi.

254. nap:
Illidan folyton azt ordibálja, hogy nem vagyok felkészülve. Felbosszantott, ezért felkaptam és ledobtam egy szikláról.

A gonosz hang azt mondta, hogy menjek fel a lépcsőn, vegyem fel a sisakot és üljek a trónra. Megtettem. A sisak nagyon elegáns.

255. nap:
Egy lettem Ner’zhullal. Nem olyan jó, mint vártam. Senki sem vett részt az ünnepségen, és ezután már adókedvezményt sem kapunk, mert házasok vagyunk. Azért adok neki egy esélyt!
A trón nagyon kényelmetlen. A fenekem folyton lezsibbad a hideg miatt. Megkértem Nerzit, hogy helyezzük át a székhelyünket valami trópusi helyre. Úgy hallottam, hogy Undermine igazán csodás ebben az évszakban.

Vajon korai még a válásra gondolni?

A Királyok Útja, Alterac

Arthas rég nem érezte ilyen felszabadultnak magát, a lány kisugárzása, szépsége olyan érzelmeket csaltak elő lényének mélyéről, melyekre már nem is emlékezett. Jaina Proudmoore, aki egykor szeretője volt, de most már csak hű barátja. Szomorúan gondolt vissza azokra az időkre, amikor még élvezhették egymás közelségét. De kapcsolatukra fény derült, kitört a botrány és el kellett búcsúzniuk egymástól. Tudta, hogy helyesen cselekedtek, de már soha többé nem lehetnek együtt. A lány észrevette, hogy őt nézi és rávillantotta ragyogó mosolyát. Visszamosolygott, majd elfordult és az út távolba vesző vége felé nézett.
Hiába volt mellette a lány, nem tudta elnyomni a zsigereit mardosó félelmet. Naponta érkeztek jelentések újabb fertőzött falvakról. A helyzetet kihasználva ork fosztogatók és banditák bukkantak fel, mindennaposak lettek a támadások és eltűnések. Többfelé élőholtak bukkantak fel, először kisebb, majd nagyobb csoportokban, elzárták az utakat és megtámadták a kisebb településeket. Meg akarta találni a fertőzés forrását minél hamarabb. Paplovagként és leendő királyként kötelessége volt megvédeni Lordaeron népét. Míg Uther délen harcolt a megmaradt ork erőkkel, addig Arthas képviselte az Ezüst Kezet az északi területeken, neki kellett lelket öntenie a csüggedt lakosokba.
Félresöpörte szőke haját arca elől, majd nyugat felé fordult, ahol az út beletorkollott Brillbe. Kerülő úton kellett megközelíteniük a falut, mert a híd egy nappal ezelőtt rejtélyes módon megsemmisült. A híd maradványainál katonákba botlottak, akik tájékoztatták őket a település megfertőződéséről, valamint szorult helyzetükről. Elmondta, hogy az élőholtak megtámadták őket. A holttestek, csontvázak és más hátborzongató lények egy éjszaka lefolyása alatt káoszba taszították a falut. Együtt megállapították, hogy a fertőzés kiindulópontja a közeli magtár volt. A hadnagy megemlített egy elf különítményt, akik reggel hatoltak be a városba és azóta nem jelentkeztek.  A környéken élő farmerek mutattak neki egy gázlót délen, ahol biztonságban átkelhettek a folyón. Végre egy biztató esemény…
Több településen áthaladtak a fertőzés eredetét kutatva, de eddig semmire sem jutottak. A Kirin Tor több csapatot kiküldött Lordaeron szerte, hogy fontos információk után kutassanak. Arthas észrevette, hogy a katonák morgolódnak amiatt, hogy egy nő parancsait kell követniük, és vele együtt kell harcolniuk a csatatéren. Nem érdekelte különösebben a dolog, tisztában volt vele, hogy Jaina törékeny testében hatalmas erő lakozik.
Amikor átkeltek a folyón és megpillantották a várost, azonnal meghallották a csatazajt. Meggyorsították lépteiket, mind vágytak rá, hogy elpusztítsák a veszély forrását. A város helyőrségének ablakából néhány életben maradt gyalogos folyamatosan tűz alatt tartotta az erdő szélét, tüzes rakétákkal és nyilakkal borítva be a fákat. Arthas döbbenten látta, hogy a fák között árnyak mozognak. Legalább száz élőhalott közelített a helyőrség felé, a katonáknak semmi esélyük sem volt. Az élőholtakat oldalba kapták az ifjú paplovag emberei, pengék villantak, végtagok zuhantak a földre. Jaina elszántan szórta a varázslatokat, egyszer tűzgolyókkal porlasztotta szét a holtakat, máskor jégcsóvákat szórt az ellenségre. Végül sikerült legyűrniük az élőholtakat.
- Szerinted mi irányítja ezeket a lényeket? – kérdezte Arthas, miközben az egyik mozdulatlan teremtményt vizsgálta.
- Nehéz lenne megmondani. Az élőholtak a megidézőjük nélkül céltalanul ténferegnek és megtámadnak mindenkit, aki az útjukba kerül. Egy erős mágus képes lenne feléleszteni ennyi holtat, de mekkora erő kellhet ahhoz, hogy nagyobb távolságból is így irányítani tudja őket? A Kirin Tor sajnos nem tud választ adni erre a kérdésre, mert nálunk be van tiltva a mágia ezen formája. A Második Háborúban sok boszorkánymester és halottidéző harcolt ellenünk, rengeteg bosszúságot okoztak nekünk kis kedvenceikkel. Ez a dolog kezd ahhoz hasonlítani. Szerintem az északi támadások, a fertőzés, a holtak feltámadása mind-mind kapcsolódnak egymáshoz és sokkal erősebb ellenség áll mögöttük, mint egy mágus vagy egy boszorkánymester. És van itt még egy furcsaság… a környéken nem érzékelek mágikus jelenlétet, mintha a holtakat nem varázslattal keltették volna életre – felelte a lány fojtott hangon és a férfire nézett.
- Lehet, hogy valamelyik halálkultusz áll az egész mögött – töprengett Arthas. Voltak társaságok, akik képesek lettek volna ilyen cselekedetre, de nem tartotta valószínűnek.
Jaina nem válaszolt, az eget nézve koncentrált valamire.
- Sietnünk kellene, ha meg akarjuk menteni azt, ami a városból maradt. Talán vannak még más túlélők – mondta a férfi és tovább indult.
- Várj! – kiáltotta Jaina és egy kis tisztás felé mutatott. – Van ott valami!
Ahogy közelebb mentek, egy hatalmas gabonatároló bukkant elő a fák közül. Az oldalára egy táblát függesztettek, melyen a falu neve volt olvasható, mellette annak a városnak a neve, ahonnan a szállítmány érkezett. A talaj és a növényzet a raktár mellett megfeketedett, a pusztulás undorító bűze lengte be a levegőt.
- A magtár körül minden elpusztult – állapította meg Jaina.
Most már minden világos volt. A pestis a gabonán keresztül fertőzte meg az embereket. A ládákra Andorhal pecsétjét nyomták, tehát a szállítmány onnan érkezett.
- Felgyújtani! – kiáltotta haragosan Arthas. – Fel kell gyújtani, mielőtt másokat is megfertőz!
Elvette a fáklyát a mellette álló katonától és behajította a siló ablakán. Hamarosan már az egész épület lángokban állt, felette fekete füst emelkedett a magasba.
- Uram – érkezett egy gyalogos hátulról és mélyen meghajolt a férfi előtt. Arthas elmosolyodott és intett neki, hogy felegyenesedhet. – Uram, a fő gabonaelosztó a falu északi részén van, azt is meg kellene néznie.
- Köszönöm, őrmester – bólintott Arthas. – Az összes gabonát el kell pusztítanunk a térségben, mielőtt tovább terjedhetne délre. Ez most a legfőbb feladatunk!
Mikor Arthas csapata benyomult a városközpontba nyilvánvalóvá vált számukra, hogy nem maradt semmi, amit megmenthetnének. Az épületek kiégtek, az utakon szénné égett holttestek hevertek a törmelékek között. Harcra utaló jelekre is bukkantak, talán a városi őrök próbálták meg feltartóztatni az élőholt áradatot. A város déli részén álló őrtornyok ledőltek, körülöttük ostromgépek maradványai feküdtek a földön. Arthas magához intette egyik katonáját.
- Őrmester! Néhány emberrel menjen az északi és keleti tornyokhoz. Derítsék fel a környéket, de ne csapjanak túl nagy zajt.
Az őrmester bólintott, majd futásnak eredt a macskaköves utcán. Arthas úgy döntött, hogy amíg a katonák felderítik a falut, addig körülnéz a polgármester egykori otthonában. Átvágott a téren, félrelökte a törmeléket az ajtó elől, majd belépett. A harcok az épületre is kiterjedtek, ezt bizonyították a védők holttestei… vagyis ami megmaradt belőlük. A helységben mindenfele leszakadt végtagok és belső szervek hevertek, egy test sem maradt épségben. A látottak émelygéssel töltötték el, de beljebb nyomult és megpillantotta a polgármester maradványait. Fejét letépték, mellkasát felszakították, lábait kicsavarták. Keze fél méterrel arrébb feküdt a földön, ujjai között egy naplóval.
Az ifjú felvette a kis könyvecskét és olvasni kezdte a kapkodva írt sorokat:
A fekete csuklyás férfi még mindig a faluban van. Körülvették az épületet. Páran megpróbáltak szembeszállni az élőholtakkal, de hiába. Hallom a sikolyokat, a vér befolyt az ajtó alatt, orromban érzem a halál bűzét. Megölnek mindenkit… nem lehet megállítani őket. Fény, bocsásd meg bűneinket…
A szövegnek hirtelen vége szakadt, a többit eltakarta a rákenődött vér. Az asztalon megtalálta a szállítókönyvet. Sejtése beigazolódott, a legutolsó gabonaszállítmány Andorhalból érkezett.
- Ezért a faluért már nem tehetsz semmit – szólalt meg egy halk hang mögötte.
Arthas megpördült, előrántotta pörölyét és védekező testtartást vett fel. A sötét ajtóban egy elf arca körvonalazódott.
- Jöjj, ifjú herceg, van miről beszélgetnünk. Cyrus Faim’las vagyok. A király és a Kirin Tor megbízásából vagyok itt, a fertőzés után kutatok.
A paplovag megkönnyebbülten sóhajtott, majd leeresztette fegyverét.
- Áh, szóval te vagy a katonák által említett elfek vezetője. Hálával tartozunk nektek. Mit keresel ebben az épületben?
- Ugyanazt, mint te, fiatalember… válaszokat. Van itt valami, amit látnod kell – mutatott kívülre Cyrus.
Elhagyták az épületet és elindultak, amikor az Arthas által elküldött őrmester futott oda hozzájuk.
- Uram! Megpillantottuk az élőholt sereget keleten. Úgy tűnik, hogy északra mennek, Andorhalba.
Az elf bólintott, majd így szólt:
- Mi is találkoztunk velük. Nem tudom, honnan jöttek, de rengetegen vannak. Nem hinném el, ha nem a saját szememmel látom őket.
- Őrmester, Ön szerint mennyien lehetnek? – kérdezte Arthas.
- Több ezren, és egyre többen lesznek – válaszolta lihegve a katona.
- És a Királyok Útján vonulnak?
A katona bólintott, majd megtámaszkodott a térdén.
- Őrmester! Szerezzen valahonnan egy lovat és menjen azonnal Lordegarde-be. A közelben állomásozó seregek legyenek holnap Andorhal határában. Ha útközben szövetséges katonákba botlik, akkor őket is tájékoztassa a helyzetről. Mondja meg nekik, hogy maga a trónörökös áll a hadsereg élén. És végül, de nem utolsó sorban figyelmeztesse apámat is! – parancsolta az ifjú a katonának.
Az őrmester tisztelgett, majd elment, hogy lovat szerezzen magának. Fény villant és megjelent mellettük Jaina.
- Megvizsgáltam a gabonát. Olyan nekromanta mágiával fertőzték meg, ami megöli áldozatát, majd pár órával később élőholtként feltámasztja.
- Halasszuk a magyarázatokat későbbre, Jaina. Most azonnal észak felé indulunk. A felfedezéseidet megoszthatod Faim’las úrral – intett az elf felé, aki megkövülten hallgatta a beszélgetést. – Az élőholtak mozgásba lendültek és csoportosultak. Le akarják rohanni az északi településeket, hogy még nagyobb erőt gyűjtsenek.
Arthas gyülekezőt fújt, majd a csapatok elindultak. Öt perc gyaloglás után megpillantották az út mentén a fő gabonaraktárt, mely körül szintén elfeketedett a talaj. A ház előtt néhány fekete köpenyes ember a gabonás rekeszeket pakolgatta. Egyikük nem dolgozott, hanem a többieket nézte. Fejére egy kecske koponyáját tűzte, ami arcának nagy részét eltakarta. Arthas meg mert volna esküdni rá, hogy egy mosolyt látott felvillanni a koponya alatt. A fekete köpenyes varázsló intett az embereinek, hogy elmehetnek, majd az érkezők felé fordult.
- Áh, forró nyomon vagytok, drága barátaim – szólalt meg, kezét párhuzamosan a talaj felett tartotta. Képfeje zölden fénylett, majd a föld felé intett. A talaj megrepedt és csontvázak emelkedtek ki belőle, majd indultak el a szövetséges katonák felé.  – Sajnálom, de nincs időm a bájcsevejre, hív a kötelesség. Be kell teljesítenem a sorsotokat. Ha többet szeretnél megtudni, ifjú herceg, akkor találkozzunk Andorhalban. Azonban figyelmeztetlek, a kíváncsiság fogja okozni a veszted.
A mágus felnevetett, majd vakító fény kíséretében köddé vált. Szolgái a katonákra támadtak, akik rettegve nézték a kékesen izzó rémségeket. Az egyik csontváz ráugrott Arthasra, aki az utolsó pillanatban még látta, hogy a mellette álló katonát az élőhalottak egyike emberfeletti erővel kettészakította. Megfogatta pörölyét feje körül, majd lecsapta az élőholt fejét. A kék izzás elmúlt, ahogy a lény a földre rogyott.
Nem telt sok időbe, míg legyőzték a holtakat. Miután felgyújtották ezt a raktárt is, Arthas megkereste Jaina-t.
- Ki lehetett ez a fekete köpenyes ember? – kérdezte.
- Egy mágus. Pontosabban halottidéző, aki a halál sötét művészetével foglalkozik. Biztos vagyok benne, hogy ő áll az elmúlt hetek eseményei mögött – felelte a lány.
- Akkor folytatjuk az utunkat Andorhalba. Nem hagyhatom, hogy ez az őrült szabadon garázdálkodjon – kiáltotta az ifjú hevesen.
- Légy óvatos, fiatal herceg. Több minden vár rád, mint ez a mágus és a szolgái – szólt titokzatosan Cyrus, szemei bölcsen csillogtak.
- Megteszek bármit, hogy megmentsem a népem, elf – csattant fel Arthas, majd elnézett észak felé, Andorhal irányába, ahol a titokzatos varázsló várt rá.

Mostanában nagyon kevés időm van az írásra, elnézést a késésért, itt a következő szakasz!

Brill határában, 3 nap múlva

Cyrus Faim’las dühös volt. Bosszantotta, hogy nem tudja megfejteni a járvány rejtélyét, ezért folytatta a kutatást. A fertőzés megrontotta ezeket a földeket, őt küldték Quel’thalasból, hogy segítsen a megtisztításában. Amikor megérkezett Brillbe nem talált túlélőket, a falut ellepték az élőholtak. A falutól délre, a strahnbradi útkereszteződésnél lordaeroni katonákra bukkant, akik az élőholt pestist próbálták visszatartani. Az egykori épületek kiégtek, a környéket beterítette a füst, Cyrus egyre nagyobb iramot diktált, kísérői alig tudtak lépést tartani vele. Tizenöt elf utazott el vele Quel’thalasból, papok és mágusok. Útközben csatlakozott hozzájuk néhány dalarani varázstudó is, köztük a Mágusok Céhének vezetőjével, Enura Stoutword úrnővel. A Királyok útját követték nyugat felé, közben információkat gyűjtöttek a pestisről. A Kirin Tor varázslóinak segítségével megállapították, hogy a fertőzés nem az ő világukról ered, a gonosz egy új, ismeretlen fajtájával állnak szemben. Cyrus nem fordult vissza, követte eddig, azonban amit itt felfedezett, attól megrémült.
A pestis pár óra alatt megöli áldozatát, majd a holttestek felélednek, alapvető életfunkcióik visszatérnek, és csak a gyilkolás, a fertőzés terjesztése élteti őket. Ami azonban igazán megrémítette, az a járvány terjedésének gyorsasága volt.  Most már biztos volt benne, hogy nem természetes eredetű. Pontosan nem tudta, hogy kapják el az emberek a pestist, de voltak már elméletei. Észak-Lordaeronban karavánok hordták szét a havi ellátmányt, kenyeret, zabot és más élelmiszereket, de közvetlenül a járvány elindulása előtt több karavánnak nyoma veszett. Eddig csak a kisebb falvakat érte a járvány, de Cyrus sejtette, hogy ez nem fog így maradni. Ennek ellenére Lordaeron katonai és civil vezetői, valamint az alterac-i kormányzat nem volt hajlandó karanténba vonni a fertőzött területeket, csak elszigetelt eseteknek tartották őket.
- Először az ork lázadások, majd ez. Sötét idők elé nézünk – suttogta halkan Cyrus, miközben gondolataiba mélyedve baktatott az úton. De meg fog változni minden. Hamarosan a királynak is el kell majd ismernie, hogy eddig homokba dugta a fejét. A gonosz le fog csapni rájuk.
A falvakban, amelyeken áthaladtak, különféle pletykákat hallott élőholtakról, fekete csuklyás alakokról és groteszk, rémisztő teremtményekről, melyek mintha több élőlényből lennének összevarrva. Mindennek a tetejébe a parasztok közében kitört a pánik, rettegnek a pestistől. Cyrus nem akarta elhinni, hogy egész Lordaeronban csak neki tűnt fel, hogy a halottidézőknek és az élőholtaknak közük van egymáshoz. Ez egy zseniális, de ördögi terv része lehet, hatalmasabb, mint amire bárki gondolni merne.
Félretette gondolatait és elindult lefelé az úton az apró katonai tábor felé, amit a város mellett állítottak fel. A katonák kimerültnek tűntek, páncélzatuk megkopott, több helyen rászáradt a vér. Az emberek csüggedten üldögéltek a földön, de hárman azonnal felugrottak, amikor Cyrus a közelükbe ért. Odamentek az elfekhez és megállították őket.
- Mi dolgotok ezen a földön? – kérdezte a rangidős tiszt.
- Cyrus Faim’las vagyok, a Naptűz-apátság papja Quel’thalasból. Számtalan éven át őriztem hazám határát a rúnakövekkel, tanúja voltam királyságotok tündöklésének és bukásának. Azért jöttünk, hogy megtisztítsuk a földet a fertőzéstől – felelte az elfek vezére, majd körülnézett a táborban. – Itt meg mi történt?
Az őr lassan levette sisakját, alóla egy fiatalember piszkos arca bukkant elő.
- Minden olyan zavaros, uram. Hallottunk a brilli eseményekről, az én egységem kapta azt a feladatot, hogy nézzen körül a faluban. Először azt hittük, hogy lázadás tört ki, mert amikor ideértünk a falusiak megtámadtak minket. A lakosok mind megőrültek, élőholtak lettek!  A következő dolog, amire emlékszem, hogy több hullámban támadtak ránk. Volt még két táborunk ezen kívül a falu másik oldalán, de ma reggel az élőholt katapultok elpusztították őket.
- Szóval élőholtak rontottak rátok. Friss hullák voltak, vagy már régebbi tetemek? – tért azonnal a lényegre Cyrus.
- Sokan úgy néztek ki, mintha még élnének, ezért is tévesztettek meg minket. Csak páran jöttek a temető felől.
- Értem. Kaptak jelentést a városból, vagy volt valami jele, hogy ide is elért a fertőzés? – kérdezte az elf pap.
- Nos, uram, az utolsó dolog, amit hallottam, hogy ide is elért a járvány és sokan megbetegedtek. Karantént akartunk vonni a falu köré, de csak holtakat és élőholtakat találtunk itt – válaszolt a fiatal katona, majd kételkedve folytatta. – Ugye nem gondolja azt, hogy a pestis segítségével növelik az élőholtak számát?
- De pontosan erre gondolok. Hol van a parancsnok?
- Én vagyok, uram. Az előző parancsnokot megölték az éjjel. Elégettük a holttestét és felgyújtottuk a város épségben maradt részeit, nehogy tovább terjedjen ez a borzalom.
Cyrus letette a kezében tartott, kékes fénnyel világító lámpást, majd intett embereinek, hogy vegyék kezelésbe a sebesülteket, mielőtt tovább haladnának. Észrevette, hogy nem csak az emberek sebződtek meg, de a föld is beteg volt. A fák és a cserjék elfeketedtek és valamilyen penészes anyag borította be ágaikat. A távolban piramisszerű építményeket látott, nem emberi alkotásokat. Mintha valahol már látott volna ilyeneket, de nem jutott eszébe a válasz.
Arrébb sétált, egy kis tisztásra bukkant, ahol új, eddig sosem látott növényekre bukkant. Furcsa gombák, tüskékkel borított virágok voltak mindenütt, mintha a halott talaj táplálta volna őket. Körülöttük minden más elszáradt. Letérdelt egy fonnyadt vadtulipán mellé és elmormolt egy varázsigét. A halott növénybe visszatért az élet, levelei zöldesen csillogtak, szirmai újra sárga színben pompáztak. Cyrus elmosolyodott, majd felállt és visszatért a táborba. A Kirin Tornak igaza volt. A fertőzés északról származik és nagyon gyorsan terjed.
- Hadnagy! – intett a fiatal katonának. – Szükségem van három emberre, hogy elkísérjenek. Szerintem tudom, mitől fertőződtek meg a lakosok a faluban.
- Természetesen, uram, akármit megteszünk azért, hogy megállítsuk a fertőzést. Ez őrület!
- Mint egy háború – szólt halkan Cyrus, miközben a hadnagy odahívta három emberét.
Olyan gyorsan, ahogy érkeztek, tovább is indultak a falu északi végében fekvő magtár felé.
- Ezek megőrültek? Csak ennyien mennek? – futott oda egy katona a hadnagyhoz, aki a távolodó csoportot nézte.
- Tudják, mire vállalkoztak. Ez a Cyrus nem ostoba – felelte nyugodtan.
Hirtelen robajló hang hallatszott, ahogy a folyó felett átívelő híd összeomlott, amikor az utolsó elf pap is átkelt rajta. Már nincs visszaút, szembe kell nézniük az élőholtak seregével.

Július 15. - hármasfokozatú hőségriasztás - dögmeleg.

Itt ülök a munkahelyi irodában, legalább 40  fok van idebent, a túlélési esélyek jelentősen romlottak… Mégis milyen dolog az, hogy a polgármesteri hivatal titkári helységében még egy klíma sincs?? De nem csak itt, a polgármester és a jegyző irodájában se, csak fent az emeleten van egy, ami az utolsókat rúgja. Ez ilyen dolog, a kánikulát nem érdekli a válság, ő jön, lát és győz. Most még a regényt folytatni sincs kedvem, pedig munka is alig van, lenne időm. Legszívesebben strandon lennék, vagy legalábbis vízközelben. És a főnökök sem mutatnak hajlandóságot arra, hogy hazaküldjenek minket, pedig volt már rá példa.

Na mindegy, befejeztem a kesergést, szemeim előtt feldereng barátnőmék medencéje, de azonnal eloszlik az ábránd, amint eszembe jut, hogy még legalább 6 óra, amíg használatba vehetem.

Summa summárum, kitartást mindenkinek, strandoljatok, élvezzétek a hűsítő vizet helyettem is

Jó szórakozást!

3. rész – A járvány nyomában

Brill, A Szövetség által megszállt terület

Halas Hamaroth leeresztette kalapácsát. Hajnal óta dolgozott megállás nélkül, de nem érzett fáradtságot. Amióta eltanulta apjától a kovácsolás művészetét, azóta napjai olvasztással és fémmegmunkálással teltek. A csendet morgó hang törte meg, gyomra ételért kiáltott. Gyorsan befejezte a lószerszámok fényesítését, letörölte az izzadtságot homlokáról és elpakolta szerszámait. Piszkos kötényét felakasztotta egy fogasra, kilépett a friss levegőre, közben magára öltötte vékony köpenyét. Egy rozsdás kulccsal bezárta az ajtót, lopva körbenézett, majd kiemelt egy követ a falból és a feltáruló lyukba tette az apró vasdarabot. Kezével végigsimította zsíros, korán őszülő haját, majd elindult a földúton a háza felé, ami pár háztömbnyire helyezkedett el.  A városnak sosem volt rá pénze, hogy rendbe tegye az utakat.
Bajsza alatt morogva átkozódott, amikor meglátta az utcán járőröző gyalogosokat, akik a Szövetség jelvényét viselték vállvértjükön. Gyűlölte őket. Mindig mindenbe beleütötték az orrukat, akár rájuk tartozott, akár nem. A Szövetséget is utálta. Apja Alterac seregében szolgált az utolsó háborúban, vállvetve harcoltak a többi nemzettel, de a seregek fellázadtak és a főváros ellen vonultak. Édesapja túlélte az árulást és a fővárosi csatát, de a Szövetség kegyetlenül megtorolta Alteracon a lázadást. Mostanra a leggyengébb nemzet lett, kizsákmányolása még mindig tart. A családfő is megváltozott visszatérte után, az alkohol rabja lett.
A két őr vetett rá egy hanyag pillantást, majd folytatták útjukat a faluban. Halas változtatni akart a helyzeten, ezért csatlakozott egy titkos földalatti mozgalomhoz, amely bosszút forralt. Csak két ülésen vett részt eddig, de a mai nap különleges volt. A Vezető külön kérte, hogy minden elégedetlenkedő jelenjen meg a tanácskozáson. Ő bátran vállalta azt, amihez apjának nem volt elég ereje.
- A Fény nyugosztalja – motyogta séta közben.
Beért a főtérre és azonnal meglátta a Lordaeronból érkezett gabonaszállítmányt. Izgatottan sietett tovább, hogy minél hamarabb elmondhassa a jó hírt feleségének. Amikor hazaért melegen megölelte hitvesét, szokásához híven gyengéden megcsipkedte hamvas arcát, majd elmondta a híreket.
- Nem értem, miért ilyen ritkán küldenek gabonát. Itt szinte csak szegények élnek, mit egyenek? Szerintem a baromfiaiak több takarmányt kapnak, mint mi! – mondta hevesen. Tudta, hogy ők nem panaszkodhatnak, mindig el tudta tartani feleségét és két lányát.
Bármennyire is szeretett beszélgetni a nejével, most nem volt rá ideje. Gyorsan bekanalazta a zabkását, megette a sertésszeleteket, majd a rengeteg munkára hivatkozva sietve elhagyta otthonát. Amikor a főtérhez ért eszébe jutott, hogy még az élelmiszert is haza kell majd vinnie. Ránézett a tér mentén magasodó torony órájára, és megdobbant a szíve. Eljött a gyűlés ideje, a munkája most várhat.
Letért a szokásos útról egy nyirkos, bogarakkal és patkányokkal teli sikátorba, végül megállt egy régi borospince ajtaja előtt, ahová egy nemes dugta régebben a minőségi italait. Szétnézett, lassan lenyomta a kilincset, majd lassan kinyitotta az ajtót, ügyelve rá, hogy ne nyikorogjon. A Vezető körültekintő volt, úgy tűnik a városlakóknak küldött üzeneteket nem fülelték le az őrök. Sok embert vártak a mai találkozóra. Lement a lépcsőn, ekkor pár csuklyás figura állta el az útját, arcuk árnyékba burkolózott.
- Mutasd a jelet és lépj be! – suttogta az egyik monoton hangon.
Halas felfelé fordította karját, felhúzta köpenye ujját és megmutatta a Szekta tetoválását. Egy csontos kéz ragadta meg a kezét, majd a csuklyás végighúzta éles körmét a bélyegen. Ránézett a többiekre, bólintott, majd két oldalra húzódva tovább engedték a kovácsot. A folyosó sötét volt, csak a falon lógó fáklyák adtak némi fényt. Beért egy nagy terembe, ahol régen a bort tárolták, és ott találta a többieket. A szomszédjai és apja öreg barátai is megjelentek, de nem voltak annyian, mint várta. Rájuk mosolygott, majd leült egy padra, miközben a bíbor-fekete csuklyát viselő Vezető elővett egy poros könyvet, és ráhelyezte az oltárra.
- Alterac emberei – szólalt meg, a beszélgetések azonnal elhaltak. – Sokat szenvedtetek, megbecstelenítették hazátokat!
Az emberek közül sokan bólintottak és ökölbe szorították kezüket. A Vezető folytatta a beszédet:
- El kellett hagynotok otthonaitokat, éheztetek, megfosztottak titeket a becsületetektől és a büszkeségetektől, az őrületbe és a halálba kergették családtagjaitokat. De nem csak nektek van ilyen sorsotok.
Ez a megjegyzés felkeltette Halas érdeklődését és rögtön megfeledkezett a teremben terjengő bűzről.
- A lordaeroni parasztság is sokat szenvedett, igaz nem annyit, mint ti. Régen bajtársak voltatok, sokan a király és a nemesség mellett harcoltak, de a korrupció beleette magát szívükbe és félredobtak titeket. Nem jobbak az orkoknál és a démonoknál! Gyávák! Trónbitorlók! – egyre hangosabban beszélt, közben a tömeg is zúgolódni kezdett. Gyorsan leengedte kezét és lenyugtatta az embereket, mielőtt valaki felfedezné őket.
- Testvérem bejárták a birodalmon belüli és a határokon túli földeket, hamarosan eljön az idő, amikor visszavághatunk. Aki az utunkba áll, azt félresöpri a Lidérckirály hatalma, aki az összes föld jogos tulajdonosa. Hallgassatok tanaira, és megismeritek legnagyobb erőt, az élet hatalmát. Ha csatlakoztok hozzá, akkor örök életetekre elfeledhetitek a szenvedést és a fájdalmat. Lépjetek be közénk, és semmisítsük meg együtt közös ellenségeinket – szólt, majd felolvasott pár fejezetet a Kárhozottak Könyvéből. A könyv szerint a nemesek a Szent Fényt használva rontják meg az embereket, és teszik őket rabszolgáikká.
Halas elbizonytalanodott. Csatlakozni akart a Szektához, mert gyűlölte Lordaeront, de a Szent Fényben is hitt. Tudta, hogy a Vezető szavai hamisak, saját szemével látta, mire képesek a papok a Fény segítségével. Lassan felállt, körbenézett és látta, hogy csak az ő az egyetlen, akit nem igéztek meg a szónok szavai. Gyorsan végigment a folyosón, kilépett az utcára, majd a műhelye felé vette az irányt. Tisztában volt vele, hogy a vezető igazat szólt a korrupcióról, de a Fény követőinek szidalmazása mélységes megrökönyödést váltott ki belőle. Elborzadva gondolt bele, hogy senki mást nem zavartak a Vezető hazug szavai és gonosz tervei. Még a nevét se tudjuk, gondolta, miközben belépett a kovácsműhelybe.
Sosem fogja elutasítani a Fényt. Túl jól ismerte már ahhoz, hogy elhiggye a hazugságokat. Folytatta a munkát és felvett még pár megrendelést. Napnyugtakor indult haza, kimerült volt. Látta, hogy a gabona nagy részét elvitték a lakosok, és boldogság öntötte el a lelkét. Magához vette a saját részüket és folytatta az útját, vidám gondolatai kiűzték a délutáni találkozó emlékeit fejéből.
Amikor belépett a bérházba, ahol éltek rögtön tudta, hogy nagy baj van. Sötét volt, undorító szag terjengett a lakásban. A felesége után kiáltott, majd meglátta szerettei mozdulatlan testét a padlón. Egyre növekvő pánikkal odarohant nejéhez, gyengéden megrázta a testét, mire ő kinyitotta a szemét. Mondani próbált valamit, de csak vér bugyogott ki a száján. Erőt vett magán, újra próbálkozott és néhány szó elhagyta az ajkát:
- A gabona… mérgezett volt – suttogta.
Még egy percig nézték egymást, majd szemei lassan lecsukódtak. Halas megfogta a kézfejét és könnyek patakzottak arcán. Felüvöltött a fájdalomtól, majd lefeküdt halott felesége mellé, majd észrevette a zöldes színű kenyeret nem mesze tőlük a földön.
- Miért? Miért kellett ilyen korán meghalniuk? – suttogta, miközben a kenyeret nézte. A családját a Lordaeronból érkezett gabona mérgezte meg. Vajon hányan haltak még meg?
Felállt, megcsókolta halott gyermekeit és hitvesét, majd kiment a házból. Az udvaron térdre rogyott, a fájdalom átjárta testét. Sikolyok hallatszódtak, látta, hogy árnyak mozognak a házak között. Eltökélte, hogy leszámol azokkal, akik elpusztították az otthonát, még ha az életébe is fog kerülni. Elindult a sötét utcán, a következő sarkon egy menetoszlopba botlott. Az emberek egytől egyig a Szekta bíbor köpenyét viselték, az élen a Vezető haladt, karjait keresztbe téve mellkasa előtt. Amikor elhaladt Halas mellett megszólalt, de nem nézett rá:
- Csatlakozz a Kárhozottak Szektájához és megbosszuljuk szeretted halálát!
Halas beállt a menetbe, valakitől azonnal kapott egy köpenyt. Elindultak, elhaladtak a gabonaraktár épülete mellett. A Vezető egy pillanatra megállt, majd elmosolyodott, amikor meglátta a döglött patkányokat a gabonás hordók mellett. Intett, majd a tömeg tovább indult és beleveszett a sötétségbe.

A 2. rész vége Remélem tetszik majd!

Thoradin-helyőrség, Észak-Lordaeron

Iaes Sundrast megállt a mellvéd mellett és körbenézett, körülötte fehér és kék zászlók lengedeztek lustán a szélben. Az Északi-tenger veszélyes hely volt, tele kalózokkal és jéghegyekkel. Tőle balra az őrök fegyverei egy kupacba halmozva, jobb oldalán társai hozzá hasonlóan végtelen unalommal bámulták az azúrkék tengert. Már régóta ebben a helyőrségben szolgál, bajtársaival többször is megfutamították a banditákat és a kalózokat, akik a háború után a városokra támadtak. Néhányan közülük katonák voltak, akik a háború után nem tért vissza a seregbe, s elveszett javaikat lopással pótolták. Sok fosztogatót a mohóság hajtott, mások csak a puszta kaland kedvéért garázdálkodtak.
Ez a tél eddig nyugodtan telt, a Thoradin-helyőrség védőinek csak a nagy hideggel kellett szembenézniük. A kastély egy apró, elszigetelt kikötővárosra nézett, a közelben másik jelentős település nem volt. Iaes az apja halála után jelentkezett katonának, édesanyja a születésekor meghalt. A földek, amiket megörökölt túl nagyok voltak, egyedül nem tudta bevetni, ezért eladta őket az apró parasztházzal együtt. Ezután már elég pénze volt, elhagyta a szülőföldjét és elindult, hogy bizonyítsa rátermettségét, de a katonaságba kezdetben nem volt mersze beállni. Az apja is részt vett a Második Háborúban, és a fél karját ott is hagyta a csatatéren.
Letelepedett Wallaceburgban és gyógynövény-kereskedelemből élt, de hamar ráunt, végül jelentkezett a hadseregbe. Harminc koronát kapott egy hónapra, ebből vissza tudta fizetni a tartozásait. A koszt nem volt rossz, főleg halat ettek rizzsel, de néha eljutott hozzájuk egy-egy kenyérszállítmány is a nyugati elosztó központok valamelyikéből. Megfogadta, hogy egyszer elzarándokol Lordegarde-be, a Nagy Monostorban található Szent Kövekhez, de ez az álom most távolinak tűnt.
Egy különösen hideg szálroham csapott le a mellvédre, a katonák reszkettek láncingükben.
- Esni fog. Idén először – szólalt meg Rorrak Nole parancsnok, miközben elsétált az őrök mellett.
- Egyetértek, uram – felelt Iaes, hangja tisztán csengett. Még csak tizenkilenc éves volt, nemrég vált férfivá. Dörzsölni kezdte lábait, megpróbált életet lehelni elgémberedett végtagjaiba.
A távolban egy fából készült kereskedőhajó közeledett a kikötő felé, az árukkal együtt friss híreket is hozva. Iaes csak annyit tudott, hogy a környéken felütötte a fejét egy újfajta járvány, de a kereskedők szerint nem kell törődni vele. Amikor nem volt szolgálatban, akkor leballagott a városba és információk után érdeklődött. Mostanában nyugtalanító dolgokat hallott, a város menti állattartók eltűntek, jószágaikat szétmarcangolva találták meg a pajtáikban. A katonák ettől kezdve éberebbé váltak.
Pár órával később egy lovas vágtatott be a kastélyba, hátasa a kifulladás szélén állt. A hírvivő leugrott fújtató lováról, majd a kapitányhoz lépett. Rorrak odasietett feletteséhez, aki kétségbeesetten járkált fel-alá, majd a Második Kard Századáért, Iaes csapatáért kiáltott. Mikor megérkeztek parancsokat kezdett osztogatni:
- Valami történt a faluban, utána kell néznünk! Közvetlenül Dreng úrtól kaptuk az utasításokat, ő a térségben lévő helyőrségek legfőbb parancsnoka. Ne kérdezzétek micsoda, mert nem tudom. Azonnal indulunk – kiáltotta a század százhuszonöt katonájának, akik alig fértek be a szűk térre.
A katonák sorai között izgatott moraj futott végig, többségük még sosem látott csatát. Miért kell odamenniük? Mi történt? Iaes nem tudta, de nem is akarta tudni. Ő azért jött ide, hogy legyen miből kifizetni adósságait, nem harcolni. Pár perc múlva a hadoszlop áthaladt a hatalmas tölgyfa kapun, és az erdőn át vezető keskeny földúton át elindult a város felé. Ahogy egyre jobban behatoltak a rengetegbe a félhomály körbevette őket. Többször is olyan érzésük támadt, mintha valaki figyelné őket, ezért Rorrak előreküldött egy felderítőt. A menet megállt, és várt. A felderítő csak három óra múlva tért vissza, pedig alig egy mérföld volt az út. Szinte kirobbant az erdőből, sisakját elvesztette, arca elzöldült, undorodó kifejezést öltött magára. Zihálva megállt, majd összegörnyedve hányni kezdett. Mikor végzett összeszedte magát, parancsnokhoz lépett, és valamit súgott neki, amitől Rorrak szemei elkerekedtek. A század továbbindult, de Iaes észrevette, hogy irányt változtattak, a sűrű erdőn át haladtak, amerről a felderítő érkezett. Ahogy haladtak előre a fák törzsei egyre feketébbek lettek, az ágak elszáradtak.
Az élen haladó katonák hirtelen megtorpantak. Előttük több tucat holttest hevert, a vérző massza beterítette a földet. A páncélokról felismerték a városi őröket. Undorodva kiáltottak fel, ahogy körbenéztek. Belső szervek és belek borították be a környező fákat és a földet, a vér vörösre festett mindent. Rorrak néhány katonával együtt átvizsgálta a mészárszéket. A csapatból csak ő harcolt a Második Háborúban, de ez a látvány még őt is megdöbbentette. Iaes és néhány társa térdre rogyva öklendezett, amikor meglátták a félig felfalt hullákat. Volt valami furcsa rajtuk, mintha hetek óta itt feküdtek volna itt, pedig pár órája halhattak meg.
- Ha ezek tényleg a Városi Gárda tagjai, akkor a város nagy veszélyben van – motyogta a parancsnok, majd visszasietett embereihez. Néhány embert hátrahagyott, a többiekkel tovább indult. Amikor kiértek az erdőből szemük elé tárult az égő város képe, felette fekete füstfelhő terült szét.
- A Fény irgalmazzon nekünk – kiáltott fel Iaes. Nem látott túlélőket, de szétszaggatott holttesteket sem. Furcsállotta a hullák hiányát, de még furcsább volt a halálos csend, ami a városra telepedett. Nem csiripeltek a madarak, nem susogtak a fák, csak a katonák döbbent kiáltásai hallatszódtak. Szinte már sajátjukként szerették a települést. A parancsnok három csoportba rendezte az embereket, majd megközelítették a várost. Már majdnem beértek a házak közé, amikor hátulról mennydörgő hang hallatszott. Egy őrmester szaladt előre hangosan ordítozva:
- Készüljetek fiúk! Nyakunkon vannak az élőholtak! A szárnyakat támadják!
Iaes egy magaslaton állva nézte, ahogy az erdőből előretörő fekete tömeg lerohanja a hátul álló katonákat. Egyetlen szó maradt meg elméjében… élőholt? Csak azokról az élőholtakról hallott, akiket az ork halottidézők keltettek életre a Második Háborúban. Mi történik itt? A Kirin Tor betiltotta az effajta mágia használatát. Miféle gazember folyamodhatott ehhez? Honnan szereztek holttesteket az erdőben? Eszébe jutottak a széttépett őrök, és megfagyott ereiben a vér. Ez a csata nem hasonlított a gyakorlati kiképzésekre.
Megragadta kardja markolatát, majd kihúzta hüvelyéből. Szembefordultak a következő hullámmal. Ahogy az ellenség közeledett, Iaes egyre több részletet ki tudott venni. A homályos, szürke alakok emberiek voltak, testükből mintha egy ormótlan bárddal nagyobb részeket hasítottak volna ki, csontjaik több helyen átszúrták vékony bőrüket.
- Tartsátok a vonalat! Vissza kell jutnunk a várba! – kiáltotta valaki a csata forgatagában.
Iaes döbbenten bámulta a rohamozó élőholtakat, fejében érezte szívének lüktetését, vérének száguldását. Felemelte pajzsát, megvetette lábát és várt.  Hirtelen akkora ütés érte a pajzsot, hogy azt hitte rögtön leszakad a karja. Az élőholt emberfeletti erővel kitépte kezéből a pajzsot. Iaes szemtől szemben állt a bűzlő csontvázzal, hús alig borította testét, szemei helyén zöld láng égett. Úgy tűnt, mintha valami irányította volna a testet, aminek a célja a gyilkolás volt. A csontváz újra lecsapott, Iaes félreugrott, de a fém tüskékkel borított buzogány végigszántotta mellkasát. A világ elmosódott körülötte, elugrott az élőholt újabb csapása elől, majd látta, ahogy egyik mellette harcoló társának szétrobban a mellkasa vérrel permetezve be a tántorgó katonát. Öklendezni kezdett, közben kerülgette az ostobán hadonászó lény buzogányát. Lebukott, a fegyver elsuhant felette, és beszakította a mögötte álló fiatal férfi koponyáját. A csata alig pár perce kezdődött, de a tapasztalatlan katonák egy része már megfutamodott, a vonalak felbomlottak.
Egy újabb kitérés után Iaes összegyűjtötte bátorságát és lecsapott a csontvázra, minden erejét a támadásba sűrítve. Ellenfele is megpróbálta elkerülni a csapást, de nem volt elég gyors. A kard végighasított a mellkasán, majd egy széles lendítés után lefejezte az élőholtat. Iaes ránézett a fekete vérrel borított kardra, majd a földre rogyó rothadó csontokra. Amikor meglátta, hogy társai az erdő felé futnak kétségbeesetten felkiáltott és futásnak eredt. Kardját eldobta, csak rohant, ahogy tudott, nyomában az életre kelt lidérces álmokkal. Felpillantott az égre, amely furcsa narancssárga színben pompázott, de nem volt sok ideje a nézelődésre, mert egy kiáltás harsant mellette. Oldalra fordult, és az utolsó pillanatban hárította a csapást.
Iaes lélekszakadva futott a kastély felé. Többé nem hallotta az elesettek sikolyait, nem hallotta a lépteket mögötte, az életéért rohant. A félelem hajtotta a helyőrség felé, de lábai felmondták a szolgálatot, összecsuklottak és azonnal rátelepedett a sötétség. Mikor magához tért, azonnal körbenézett a támadókat keresve. A nap már magasan járt az égen, amely újra kék színben pompázott. Figyelmeztetnem kell a többieket, futott át a gondolat az agyán. Újra nekiiramodott, nem is figyelte az utat, a lábai szinte maguktól vitték. Hirtelen felbukkant előtte a Thoradin-kastély irdatlan tömege. Véres arcán könnyek csorogtak le, és rohant tovább, de megtorpant, amikor egy nyílvessző csapódott be nem messze tőle.
- Állj! – kiáltott le egy hang a falról. – Ki vagy és mit akarsz?
- I-i Iaes Sundrast közlegény – felelt rémülten. –Második Kard Század.
Nem kapott választ, de a kapu kinyílt, mint egy éhes vadállat szája. Iaes berohant, majd lerogyott a fal mellé. Körbenézett, és meglátta a kapitányt, aki gondterhelten állt apródjai között. Az éppen a kapuőrt kérdezte, közben a fal mellett ülő katona felé nézett.
- Még egy a Második Századból, uram – mondta az őr, miközben egy kisebb csoport felé bólintott, akik épp véres sebeiket ápolták, majd odament a katonához, felsegítette és a társaihoz vezette. Iaes megpillantotta Rorrakot, aki hátát a piszkos falnak vetve a nyakára tekert kötéssel bajlódott. Leült melléjük, lehunyta a szemét és átadta magát a jótékony álomnak.

Ma sajnos csak ennyire van időm, de azért jó olvasgatást

Dalaran, Ibolya-fellegvár

Dalaran kora tavasszal gyönyörű színekben pompázott, növények milliói lepték el az utcákat, parkokat és a város környékét, köszönhetően a gyakori esőzéseknek és a hóolvadásnak. A háromezer éves fellegvár volt az emberiség szimbóluma, a találékonyság csúcsa, a mágia birodalma. A Larrin-tavon fekvő Kereszt-szigetre építették, közvetlen közelében még a kívülálló is érezte a mágikus rezdüléseket.

Reggel volt, a nap már megjelent a horizont felett, fényáradatba borítva az Alterac-hegység keleti lejtőin lévő fenyveseket és tölgyeseket. A felhők narancssárgában és rózsaszínben pompáztak, árnyékuk bizarr formákat vetített az alant fekvő tájra. A hegység lábainál folyó kanyargott, halak százai cikáztak a kristálytiszta vízben. A Lordamere-tóból eredt, de folyamatos vízutánpótlást kapott a hegyekből is.

Antonidas megint az Idegennel vitatkozott. A férfi, aki prófétának hitte magát, már napok óta követte, és minden sarkon megállította. A főmágus végül megunta a dolgot, felvitte az öreget a város egyik tornyába, hogy végleg lerendezzék ezt az ügyet.

- Ne legyél olyan ostoba, mint a király! Közeleg a vég! – suttogta a próféta kétségbeesetten.

- Mondtam már, nem érdekelnek az ostobaságaid – válaszolta ingerülten Antonidas.

Az Idegen felsóhajtott.

- Makacsságod okozza majd a veszted! Ha ennyire biztos vagy a dolgodban, akkor csak az időm pazarlom itt. – szólt, majd vakító zöld villanás kíséretében eltűnt, néhány fekete tollat hagyva maga után. A főmágus megérezte egy másik ember jelenlétét a közelben, de nem mozdult, csak kuncogott. Lehet, hogy öreg volt, de ostoba nem.

- Előjöhetsz, Jaina, már elment – mondta szárazon, miközben az öreg által jósolt szörnyűségek jártak a fejében. Mintha olvasta volna már ezt a dalarani könyvtárban, amely nagyságban felvehette a versenyt az Ezüstholdban lévő Eldre’libas Gyűjteménnyel.

- Elnézést a hallgatózásért – felelte a lány, miközben levette magáról a fényvisszaverő varázst.

- Tudom, hogy kíváncsi természeted van, gyermekem. Ez az őrült meg van győződve róla, hogy a világnak vége – felelte lágyan, majd elővett egy poros tekercset drágakövekkel és ékszerekkel díszített köpenye egyik zsebéből. Megragadta botját, fehér fény villant, és a gyakorlóteremben találták magukat, ahol a fiatal mágusok bontogatták szárnyaikat. Majdnem elmosolyodott, amikor meglátta a tanoncokat, de észbe kapott, és komolyan arccal nézett körbe. Jaina is ilyen volt egykor, határtalan kíváncsisággal kutatta a mágia rejtelmeit, működését, kapcsolatait, a világ jobbá tevésének lehetőségeit. Már három éves korában is, amikor az apja a főmágus gyámsága alá helyezte. Daelin Proudmoore volt Kul’Tiras királya és a Szövetséges Haditengerészeti Erők admirálisa. Jaina olyan nemesi családból származott, amely sokat szenvedett a Második Háború idején. Testvére odaveszett a Harmadik Flotta pusztulásánál, rokonainak nagy részét lemészárolták az orkok, amikor partra szálltak Kul’Tirasnál. Daelin teljesen megváltozott a háború alatt. A régi Daelin tréfás, barátságos ember volt, akit barátai, Thoras Trollbane, Stromgarde vezetője, valamint Antonidas akármikor el tudtak csábítani egy jó sörre. A háború után azonban csak a munkájának élt, ebben szerepet játszott felesége tragikus halála is.

Miután megérkeztek, Jaina felnézett tanítója arcára, amit sűrű, fehér szakáll keretezett.

- Hallottam a pletykákat, amik az északi járványról szólnak. Valóban úgy gondolja, hogy a járvány mágikus eredetű? – kérdezte kíváncsian.

Az öreg megvonta csontos vállát.

- Nagy a valószínűsége – szólt és elnézett észak felé, ahol Lordaeron déli vidékei terültek el. – Ezért döntöttem úgy, hogy elküldelek. Nem egyedül fogsz menni, már írtam egy levelet, hogy ne lepődjenek meg az érkezéseden. Könyveket, ételt, mindent előkészítettem, amire szükséged lehet az utazás alatt. A Királyok Útján menj – intett az Ibolya-fellegvár keleti tornyain túl tekergő kövezett út felé. Ez volt a leghosszabb út a kontinensen, még az Arathori Birodalom idején építették, amikor megkezdődött a nagyobb városok közötti kereskedelem. Hatalmas gránit táblákból áll, melyekre Arathor régi uralkodóinak neveit vésték fel.

Jaina bólintott. Tudta, hogy amilyen egyszerű a feladata, legalább annyira fontos is. Utazzon keletre, keresse meg a fertőzött falvakat, gyűjtsön mintákat, tanulmányozza őket, mindezt igen rövid idő alatt.

- Köszönöm, uram! Megteszek minden tőlem telhetőt – mondta határozottan.

- Tudom, gyermekem. Vigyázz magadra! – búcsúzott el, majd visszavonult a szállására.

A szövetség hadvezetése eddig nem vette komolyan a figyelmeztetéseiket, ezért cselekednie kellett. Ha lesz elég bizonyítékuk, akkor ő maga fog Terenassal beszélni az északi földek karanténba zárásáról. Rossz érzése volt a járvánnyal kapcsolatban. Tudta, hogy minél hamarabb meg kell állítani.

Elkészült a második rész első két szakasza, megismerjük a másik oldal történéseit is Remélem tetszeni fog!

2. rész – Az első lépések

Alterac, Strahnbrad, Kora tavasz

Minden ugyanúgy történt, ahogy az elmúlt években, de Zugorre Fleshrender elégedett volt. Sok év eltelt azóta, hogy a régi Horda csapatait legyőzték a Feketeszikla-toronynál, és a vérvörös nap alatt haldoklók tízezreinek jajgatása visszahangzott a völgyekben. De a megmaradt csapatokat az évek során sikerült összefogni, és a legendás Feketekéz fia lett a vezérük. Valahogyan sikerült szövetséget kötnie a Feketeszikla-toronyban élő fekete sárkányokkal, újjáépítette az erődöt, majd a déli mocsarakat is elfoglalta.
Zugorre azt a feladatot kapta, hogy csapataival foglalja el az egyik szövetséges északi helyőrséget. Magával vitte azt a pár hadihajót is, amit a totális vereséggel végződő crestfalli csatából sikerült megmenteni. Az ork sereg egyötöde, közel tízezer ork harcos szolgált alatta, köztük rengeteg háborús veteránnal. Hosszú útjuk során feldúlták az északi kikötőket Khaz’Modanban, kíméletlenül elpusztítva azt a néhány szövetséges hajót, ami az útjukba merészelt állni. Végül Stromgarde mellett kötöttek ki, majd elindultak északra Alterac felé. A partraszállás során azonban a csapatok elvesztették egymást és szétszóródtak a part mentén. A vele maradt egységekkel folytatta az utat, és lassan felőrölte a minimális szövetséges védelmet, amit a háború után hagytak a vidéken.
- Lok-tar ogar hadúr! – mordult fel a tőle balra álló katona, miközben húsos kezét tisztelgésként a melléhez ütötte. – Jubeil’thos felderítői jelentik, hogy egy nagy szövetséges sereg közeledik felénk.
- Épp jókor! Eleget pihentünk már, a harcosok elpuhultak – mondta halkan, miközben visszagondolt a tizenöt évvel ezelőtti dicsőséges és véres ütközetre, amire ugyanit került sor. Ki volt éhezve a hatalmas csatákra. Testét számtalan heg borította, de már megjelentek rajta az alattomos ráncok is.
A mögötte álló csapatok éljenezni kezdtek, már csillapítani szerették volna vérszomjukat, de az idősebb orkok, akik már számtalan harcot megéltek, hamar abbahagyták. Sokan a fiatalabb generáció tagjai voltak, akik eddig a mocsarakban, vagy az eldugott helyőrségekben állomásoztak. Ők még nem vettek részt ekkora ütközetekben, nem voltak ott a Feketeszikla-torony visszafoglalásánál, nem látták a sárkányok pusztítását. Egy részük nem sokkal azelőtt érkezett Azerothra, mielőtt lezárták a Sötét-portált.
Feketekéz nem olvasztotta egybe a klánokat, a régi rendszert alkalmazta, mindnek volt saját területe az újonnan elfoglalt vidékeken, képviseltethették magukat a Hetek Tanácsában, ami a régi Árnyék Tanács helyébe lépett. A Tanács küldte őket ilyen messzire, de Zugorre bízott a vezetésben, tudta, hogy nemsokára újra beköszönt az orkok aranykora.
- Milyen erőkkel jönnek? – érdes hangja régi csaták emlékeit idézte.
- Négyezer fő legalább. Szaftos célpont – válaszolta a felderítő, miközben arcán szadista vigyor terült szét.
A Szétzúzott Kéz klán megmaradt erőinek parancsnoka, Jagaz Gutreaper lépett melléjük:
- Rontsunk nekik, erőink simán felmorzsolják őket, csontjaik éjjel már a hold fényében fognak fürdeni.
A Szétzúzott Kéz klán orkjai Draenor pusztulása előtt pár nappal menekültek át a Fekete-mocsárba, nagy részüket elfogták a szövetségesek, majd később csatlakoztak az ostoba sámánhoz, Thrallhoz. Jagaz csapatai azonban a régi Horda újjászervezését követelték. A Szövetség könnyedén szétzúzhatná a Feketeszikla-klánt, ezért Jagaz csatlakozott Feketekéz Dal’Rendhez. Azt remélte, hogy együtt végleg megszabadulhatnak a Szövetség erőitől, akik folyamatosan vadásztak rájuk.
Jellemző, gondolta Zugorre.
- Nyugalom, Jagaz, még ma megütközünk velük, és megfürdünk a vérükben. De először el kell foglalnunk Strahnbradot. A környéken védelmi állásokat építünk ki, nem vagyunk elegen egy frontális támadáshoz. Szóval fogd vissza magad – bömbölte.
- Védelmi állások? – Jagaz meghökkent, majd vörösen izzó szemekkel válaszolt. – Ez nem a Horda stílusa, a hadfőnök nem így cselekedne!
- Fogd be a szád! Megvárjuk, amíg a boszorkánymesterek megkezdik a Vérceremóniát. Akkor már elég erősek leszünk az összecsapáshoz – üvöltötte lelkesen Zugorre. Jagazon látszott, hogy a ceremónia említésére azonnal elfelejtette a közelgő csatát. Túl sok év telt el a szertartás nélkül. Mégis, Zugorre tisztában volt vele, hogy még így is hátrányban lesznek. Több harcosra lenne szüksége ahhoz, hogy megsemmisítő vereséget mérhessen a Szövetségre. Tudta, hogy ki kell tartania addig, amíg a Hillsbrad területén szétszóródott csapatok egyesülnek és megérkeznek.
Régen Zugorre még irányítani tudta az orkok természetes vérszomját, de a démonok megjelenése után ez az erőfeszítése szertefoszlott. Oly rég volt már… de a démonok ajándéka hasznos volt. Erő, amely győzelemre vezette őket a csatában, ősi düh, ami hajtotta őket. Viszont a katasztrofális kimenetelű Második Háború után a démonok nem adtak új áldást az orkoknak és Fleshrender katonái elcsüggedtek. Végül sikerült leküzdeniük a letargiát, majd gerillaharcot folytattak a Szövetség területein belül.
Strahnbrad lakosai kevés ellenállást fejtettek ki, amikor a több száz ork harcos elözönlötte az utcákat, legyilkolva mindenkit, aki az útjukba került. Az utakat beborító vörös vér szimbolizálta győzelmüket, s vérszomjukat. A város védelme pár perc alatt összeroppant. Eddig az emberek vadásztak az orkokra… de most rajtuk a sor.
A nap lassan lenyugodott, a szövetséges hadsereg egyre közeledett északkelet felől, és már kisebb összetűzésekre is került sor, miközben a boszorkánymesterek a faluban előkészítették a szertartást. Remélték, hogy a démonok elégedettek lesznek az áldozattal. Zugorre remélte, hogy a démonok nem csalódtak teljesen népében. Ha azonban a hatalmas démonurak megharagudtak rájuk, akkor az ork fajra további életében csak fájdalom és kínzás vár. A hadúr megrémült ettől a gondolattól, ő csatában akart meghalni dicsőn, nem lassú fájdalmak közepette.
A cél szentesíti az eszközt, gondolta. Ha majd látják, hogy még mindig harcolunk az emberek ellen, és győzelmet győzelemre halmozunk, akkor be fogják látni, hogy hasznosak vagyunk.
Csapatait egy kis medencébe irányította, majd kiadta a parancsot, hogy egy nagyobb egység támadja meg a szövetséges erőket, mielőtt a teljes sereg megérkezik és felkészülhetne a csatára. Tizenegy óra tájban a kis völgy megtelt a csata hangjaival, kürtök szólaltak meg, nyilak süvítettek, sikolyok hallatszódtak. Egy katona futott oda hozzá, és jelentette, hogy Jagaz csapatai idő előtt megtámadták a szövetséges sereget, így azok bejutottak a városba egy szőke hajú, ifjú paplovag vezetésével. Zugorre dühtől elvakultan lecsapott, levágta a közkatona fejét, meg sem hallgatva a jelentés további részét.
- A pokolban fog megrohadni a szemét, azt garantálom! – szidta, majd elnézett északkelet felé.
Előtte egy széles, nyílt mező feküdt, két oldalról fák övezték, közöttük az ork csapatok masíroztak, szemben velük a szövetséges katonák meneteltek csillogó páncéljaikban. Majd elindult előre, és azonnal körbevette a harcosok morgása. A csapatok élére állt, majd megindultak a szövetségek színpompás zászlótengere felé. Zugorre arcát eltorzította a vérszomj, harcolni akart. A boszorkánymesterek készen álltak a szertartásra, de őt már nem érdekelte. Hívta a csata, vágyott rá, hogy ellenséges vérével borítsa be a földet. A Horda újra győzelmet fog aratni, és e föld lakosai azt is meg fogják bánni, hogy megszülettek.

Strahnbrad peremén

- Arthas herceg, Lord Uther azonnali jelentést kér az ork táborról – harsant egy kiáltás a bokrok között. Hirtelen egy pompás ruhába öltözött lovag bukkant elé a sűrűből, kezében egy papírt szorongatva, melyre a vezérkar parancsai voltak írva.

Arthas herceg megmosta véres arcát, majd bólintott:

- Nincs egy nyugodt percem se – sóhajtotta. – Menjünk!

Habár nem kellett messzire menni, Arthas gyorsan elfáradt. Eljött ide, kiszabadult a főváros bürokráciájából, megtanulta a Szent Fény tanait, most már igazi katona. A szövetséges sereget vezetve visszafoglalta a várost, a katonák már most a nevét suttogják.  Visszafoglaltuk, de milyen áron, gondolta, miközben agyában előretolakodtak a lángoló város képei, újra orrában érezte az égett hús bűzét, szinte maga előtt látta a felkoncolt polgárok tetemeit. Habár nem ez volt az első csatája ellenük, még mindig irtózott az orkok vérszomjától. Őket tartotta a legaljasabb lényeknek a világon, legfőbb céljának tekintette a kiirtásukat. Akaratos, arrogáns természet jellemezte, bizalmatlan volt másokkal szemben, feltétlen hűséget mutatott királya, egyben apja felé.

Fiatalként szolgált a Második Háborúban, sokszor bizonyított, majd részt vett a Zul’Aman elleni hadjáratban is, ahol sikeresen legyőzték a trollokat, és újjáépítették a lerombolt vidékeket. Zömök testének köszönhetően inkább harcosnak nézett ki, mint hercegnek, szeme smaragdzöld színű volt, ezüstszínű, arannyal szegélyezett páncélja csillogott, akárcsak szőke haja.

A tábor felé közeledve megpillantotta Uther, aki teljes páncélzatban állt a vakító napsütésben és a Megvilágosodás Pörölyéről szóló könyvet lapozgatta. A szövetséges és az ork erők közötti tisztás peremén gyalogosok és íjászok őrködtek éberen. Uther szélesen mosolygott, mikor észrevette, majd így szólt:

- Pont jókor, fiú! Elküldtem két legjobb lovagomat az ork vezérhez. Lassan vissza kell már érniük.

Nem csak Arthas időzítése volt jó, mert ebben a pillanatban két díszesen szerszámozott ló bukkant fel a tábor szélén lovasok nélkül, vérrel borítottan.

- Fenébe! Ezek az orkok sosem adják fel? – dörmögte magában Uther, majd gyorsan elmondott egy imát a hős katonákért.

Arthas lángoló dühöt érzett belül, majd eszébe jutott a lerombolt falu, és kifakadt:

- Akkor menjünk, és irtsuk ki az átkozott bestiákat! Levadásszuk őket, egyet sem hagyunk életben!

Uther lassan megrázta a fejét, majd az ifjúval az oldalán elindult a táboron át a két gazdáját vesztett paripa felé.

- Ne feledd, Arthas, paplovagok vagyunk. Nem cselekedhetünk pusztán a bosszú miatt. Ha hagyjuk, hogy elragadjon a vérszomj, a szenvedély, akkor lealacsonyodunk az orkok szintjére.

Arthas szégyellte magát kirohanásáért, és leverten válaszolt neki, mint egy kisfiú, akit éppen leszidott az édesapja:

- Bocsáss meg, Uther. Megértettem.

- Azt szeretném, ha te vezetnéd a támadást az ellenség jobb szárnya ellen. Érzel magadban elég erőt hozzá? – kérdezte hirtelen Uther.

Arthas nagyon meglepődött, majd felvillantotta legmegnyerőbb mosolyát.

- Én? Természetesen elfogadom! – hangja izgatottan csengett, szinte beleszédült a gondolatba, és úgy érezte magát, mint a zul’amani expedíciónál több évvel ezelőtt. Habár azt a hadjáratot az emberek eléggé megsínylették a trollok rajtaütései és merényletei miatt, végül sikerült visszaszorítani őket szülőföldjükre. Győzelme után egy csapásra híres lett, fürdött a dicsőségben, mindenkinek dicsekedett.

- Ennek örülök, suhanc! Én itt maradok egy kisebb egységgel, nehogy hátba támadjanak minket ezek az állatok. Majd később találkozunk a fő frontvonalnál.

Arthas gyorsan elvágtatott, és felkészült a támadásra. A szövetséges katonák mozgolódni kezdtek, a gyalogosok felvették páncéljaikat, magukhoz vették karjaikat a barakkokból, közben a törp lövészek is megérkeztek különleges „blunderbuss” puskáikkal (melyekhez hasonlót senki sem tudott készíteni, még Gilneas sem) a kovácsműhely mögül. A csapatok elhelyezkedtek, majd elindultak a frontvonal felé a sáros, poros úton. Az utat az Alterac-hegység alacsonyabb vonulatai szegélyezték, úgy emelkedtek ki a földből, mintha lélegző behemótok lennének. A közel ötszáz katona csendben lépdelt, nem akarták magukra vonni az ork őrök figyelmét. Egy óra menetelés után Arthas megvizsgálta a térképet és megállapította, hogy az ellenség vonalai mögött lehetnek. Még egyszer ellenőrizte felszerelését, amit édesapjától örökölt, majd elindultak.

Miután felkúsztak egy alacsony gerincre, Arthas még egyszer utoljára megnézte a csatateret, mielőtt odaküldi embereit. A tisztáson két tábor volt, Uther seregei mindkettővel harcoltak egyszerre. Az ifjú paplovag csapataihoz a nagyobb bázis volt közelebb, nem késlekedtek. Arthas felemelte, majd leengedte a karját, ez volt a jel a támadásra. A katonák először lassan, majd egyre nagyobb iramot felvéve megindultak az ellenség felé, majd körbezárták őket, miközben fejük felett tollas nyilak süvítettek az orkokra. A másik oldalon Uther emberei is visszanyomták az ellenséget. Most megfizettek ti zöldbőrű nyamvadékok, nevetett fel magában Arthas, és az egyik ork felé lendült. Meglendítette pörölyét és bezúzta az ork koponyáját, emberei két oldalán követték példáját, a bestiák egymás után zuhantak a földre. Perceken belül már alig volt ork, aki harcolt, nagy részük meghalt, a többiek elmenekültek az erdőbe. Arthas nem tudtam, hogy a vérszomj vagy a bátorság hajtja-e a talpon maradottakat, de meglepődött kitartásukon. Végül őket is levágták.

A tisztás másik oldalán harcoló csapatok is csatlakoztak hozzájuk, majd előrenyomultak a fő ork tábor felé. A tábor köré árkot ástak, közepén sátrak álltak, szélein legalább hat torony állt, mind tele íjászokkal. Azonnal lőni kezdték a katonákat, akik pajzsukkal védték magukat. Az egyik gyalogos, aki Arthas mellett haladt, megbotlott egy gyökérben, lejjebb eresztette pajzsát, majd a következő pillanatban a földre rogyott, nyakában egy ork nyílvesszővel. A paplovagot még jobban feldühítette a látvány, előrerohant és csapataival sátortól sátorig haladva legyilkolták az összes orkok, akár férfi volt, akár nő. Alig egy órán belül az ork tábort teljesen elfoglalták a szövetséges erők, már csak egy kisebb csoport küzdött a tisztáson.

Arthas átfésülte a környéket, talált egy helyet, ahol a földet megrontották. A fű elszáradt, a talaj éjfekete lett. Átkelt egy kisebb gerincen és rögtön megfagyott ereiben a vér attól, amit látott. Egy frissen kiásott tömegsír feküdt előtte, zölden izzó gyertyákkal körülvéve. Kétségbeesett kiáltásokat hallott maga körül, ahogy a katonák is meglátták a lakosok széttépett holttesteit. Közelebb ment, majd rádöbbent, hogy nem sírhelyet lát, hanem egy óriási áldozati gödröt. A gödör közelében iszonyatos bűz uralkodott, közepéről fekete füst szállt az ég felé, körülötte ónpáncélokat viselő orkok álltak. Arthas azonnal felismerte őket a jelvényükről, ami vörös háttér előtt egy fekete hegyet ábrázolt. A Feketeszikla-klán orkjai voltak. Egykor az ő klánjuk számított a legnagyobbnak, de majdnem teljesen megsemmisült a Második Háború idején.

A Szent Fényre, ezek a rohadékok nem kímélnek senkit és semmit? Ártatlanokat ölnek, nőket, gyerekeket, gondolta keserűen Arthas, és olyan erősen harapta az ajkait, hogy érezte a friss vér ízét a szájában. Növekvő indulatai legyőzték, és a paplovagok képzéséről megfeledkezve nekirontott a legközelebb álló orknak. Egy csapással pokolra küldte, majd a következő áldozata után nézett. Közben katonái is csatlakoztak a harchoz, és az orkok megtörtek a támadás súlya alatt, csak egyetlen egy maradt talpon.

Arthas felkészült a csapásra, amikor az ork megszólalt a közös nyelven. Az ifjú meglepetésében majdnem elejtette pörölyét, és hátrébb lépett.

- Ezekkel az áldozatokkal fogjuk csillapítani démonuraink éhségét. Hamarosan megérkeznek és megtisztítják a földet az emberektől! – mondta, és mintha a szavaira válaszolna, megdördült az ég a távolban. A pengemester előrelendült, és kardjával belehasított az ifjú vállába. Arthas félreugrott, meglendítette fegyverét, és akkor csapott vele az ork fejére, hogy azonnal leszakadt, a csonkból fekete ork vér spriccelt az átkozott földre.

Véget ért. De a legnehezebb csata még előtte áll, amit magával kell megvívnia. Szinte belebetegedett abba, amit látott, amit tett, de tudta, ez volt a legjobb döntés. A gödröt járva talált pár megégett túlélőt, a Szent Fény segítségével stabilizálta állapotukat, majd az elf papokra bízta őket, akik akkor érkeztek a helyszínre. Még akkor is érezte torkában az égető érzést, amikor visszatért a táborba és megkereste Uthert. A katonák is visszatértek mind, ki sérülten, ki sértetlenül.

- Szép munka volt, fiam, győztünk – szólalt meg Uther bariton hangján, de most nem kísérte a szokásos mosoly. Már tudott a történtekről.

- Nem hiszem Uther. Az orkok feláldozták a falusiakat. Szerintem démonokat akartak megidézni – válaszolta Arthas pillanatnyi csend után.

- Igen, hallottam ezt az elméleted már párszor. Ezek az orkok csak megpróbálták feléleszteni haldokló hagyományaikat. A démonaikat már régen legyőztük. Hosszú, véres hadjárat áll mögöttünk, ideje hazatérnünk – fogta meg Arthas ép vállát, majd pörölyét kezébe véve kivezette a sátorból.

Az ifjú elvonult sátra felé, amikor egy futár csatlakozott hozzá, és átnyújtott neki egy borítékot a Kirin Tor pecsétjével. Mit akarnak már megint? Felbontotta a levelet, közben próbálta kitörölni agyából az égő város képeit. A levélben ez állt:

Szeretném, ha jövő hétig küldene egy jelentést az Andorhaltól délre történt eseményekről. De van egy fontosabb dolog! Fogja az embereit, és tudjon meg minél többet a pestisről, ami az északi földeken söpör keresztül. A Kirin Tor egyik mágusa elkíséri Önt, és segít a kutatásban.

Antonidas főmágus

Úgy tűnik, hogy a mágusoknak nem számít, hány ork tábor bújhat meg még a vidéken, őket csak a pestis foglalkoztatta. Arthas elcsodálkozott, majd elmosolyodott. Már sejtette, hogy ki fogja elkísérni útja során…

1. fejezet

1. rész – Kezdetek és figyelmeztetések

Zöldmező-síkság, Alterac déli része, A tavasz első napja

A kemény, szürke szemek a vadont pásztázzák, bennük tükröződik az elmúlt évek tapasztalata és bölcsessége. Emberei zárt sorokban állnak, készen a következő ütközetre, amelyről egyikük se jósolhatta meg, mikor és hol csap le rájuk. A katonák felesküdtek rá, hogy megszüntetik a fenyegetést, mielőtt túl nagyra nőne… ő is ezt szerette volna, és a parancsolója is, az állam feje, a vidék igazságos uralkodója, II. Terenas Menethil király.

Neki, Fényhozó Uthernek jutott az a feladat, hogy űzze ki az orkokat Lordaeron déli részeiből, a kontinens legnagyobb emberi királyságából, melynek csodálatos történelme több ezer évre nyúlik vissza, Arathor birodalmának korától a Szent Fény felfedezésén át a kegyetlen, állatias orkok elleni küzdelmekig. Pedig ő maga nem is Lordaeron szülötte volt, a melegebb, déli vidékekről érkezett, a Viharváradi Királyságból, a hét emberi királyság legnagyobbikából. Nagyságában csak Alterac, Gilneas, Stromgarde, Dalaran és Lordaeron közelíthette meg. Viharváradban volt a legnagyobb a népesség, itt épültek a legnagyobb városok, és ők tudhatták magukénak a legütőképesebb hadsereget. A másik hat királyságtól elszigetelten, a kontinens déli felén emelték fel Viharvárad gyönyörű városát, ahol Arathor vérvonalának tagjai uralkodtak tovább, s kezük alatt a városra gazdag és dicső jövő várt. Rengeteg azerothi történet szól az arannyal berakott hatalmas csarnokokról, a csillogó márványból épült viharváradi várról, Északgrófság szent városának csillogó tornyairól és ősi templomairól, a vagyonos falucskákról, Nyugatlejtő terméken földjeiről. Idővel a Viharváradi Királyság a legendák közé emelkedett.

Viharvárad több száz éves történelme alatt nem volt akkora fenyegetésnek kitéve, mint amikor a bűzölgő Fekete-mocsárban idegen erők jelentek meg, és elkezdték meghódítani a déli területeket. A vidék első uralkodója a Wrynn-dinasztia tagja, I. Llane király volt. Seregeinek sikerült megállítani a megszálló erőket, és visszaszorították őket a Fekete-mocsár és a Bánat-ingovány lápvidékeire. Hamarosan azt is megtudták, kik a betolakodók. Egy zöldbőrű, brutális, primitív faj tagjai, az orkok, akik egytől egyik vérszomjas harcosok voltak.

A démoni irányítás alatt álló orkok seregeinek létszáma egyre nőtt, Viharvárad katonái nem tehettek semmit. Az Első Háborúban végül Viharváradot lerombolták a támadók. A főváros ostromában a mindig igazságos és jóságos Llane király is meghalt. Lothar lord, a haderők parancsnoka - egyben Llane barátja – lett a kormányzó, s vezetésével csaknem a lakosság fele elvándorolt északra Lordaeronba, ahol a másik hat emberi nemzet székhelye is volt. Ezt nevezik a Nagy Kivonulásnak. Sok mese született a viszontagságaikról, de a menekültek végül békességre leltek északon, még ha csak egy kis időre is. Néhány évvel később az orkok újra támadásba lendültek, csapataik Khaz Modan törp királyságát vették célba. Az emberi nemzetek összefogtak, és megalapították a Lordaeroni Szövetséget, melyhez a törpök szinte azonnal csatlakoztak, mert az orkok már majdnem az összes hegyi utat ellenőrzésük alatt tartották. Még Quel’Thalas nemes elfjei is részleges támogatásukat fejezték ki, de miután az orkok felégették az erdőiket, nyíltan a szövetség mellé álltak.

Az úgynevezett Második Háborúban több százezren vesztették életüket. Dél-Lordaerontól Észak-Quel’Thalas-ig mindenhol csaták dúltak, a szövetség véres ellentámadásai végül sikerrel jártak, de irtózatos árat kellett fizetniük érte. A legnagyobb ütközeteket mindmáig emlegetik… csata Thandol Spannál, a főváros hosszú ostroma, a hillsbradi hadjárat, rettenetes vérfürdő a Feketszikla-erődben, és a végső ütközet a Sötét-portálnál…

A háborút végül megnyerte a szövetség, ügyesség, szerencse és árulás egyaránt segítette őket. Lothar kormányzó elesett emberei és az orkok maradványai sokáig emlékeztették az embereket a háborúra, de a szövetség végül megmentette az emberi civilizációkat. De az elkövetkezendő években belső konfliktusok kezdték szétszabdalni a szövetséget. Először az erős Gilneas vált ki, őt Stromgarde követte, végül a nemes elfek is kiléptek. Terenas királynak viszont sikerült egyben tartani a szövetség maradékát: Lordaeront, a kereskedelméről híres Kul Tirast és meglepő módon Vaskohó törpjei is hűek maradtak hozzá.

Kisebb összetűzések és csatározások még évekig folytak, majd a szövetség a Sötét-portálon átlépett az orkok vörös szülőföldjére, Draenorba. Itt Turalyon parancsnok seregei hősiesen helyt álltak, majd lezárták az átjárót, megmentve ezzel Azerothot a biztos pusztulástól. Ezeknek a katonáknak köszönhetően az emberek biztonságban élhettek földjeiken… eddig.

A háború után a megmaradt, széthullott ork klánok tagjait lemészárolták, vagy internáló táborokba zárták Dél-Lordaeronban és Stromgarde-ben. Idővel levertség lett úrrá rajtuk, elvesztették harci kedvüket, alig éltek, mígnem az egyik ork a sámánizmus segítségével megszabadította őket a letargiától. Az új felkelés több internáló tábort is elpusztított, hamarosan a Szövetség ismét hadban állt az orkokkal. Az orkok új vezérét Thrallnak hívták, s ellentétben a régi vezetőkkel, ő kisebb, mozgékony csapatokkal csapott le a legfontosabb területekre, mint például Strathholme olajmezőire, a Durnhold-vár katonai erőire. Ez vezetett odáig, hogy Uther, aki az Ezüst Kéz rend első paplovagja volt, ismét harcolni kényszerült az orkok ellen.

A béke napjai végleg elmúltak. Délről orkok támadták a földeket. Északon pedig egy új fertőzés kezdett terjedni a falvakban. A pestissel fertőzött városokban a lakosság nagyon gyorsan elpusztult. A Kirin Tor általános karantént akart elrendelni, de erről még meg kellett győzni a királyt is.

Uther átsietett a hatalmas fenyők árnyékában fekvő sátrak között, nehéz páncélzata nem gátolta haladásában. A sátrak tövében csinos kis kupacokban páncélok, fegyverek voltak felhalmozva. Emberei a földön fekve, vagy a fák tövében ülve éppen a hosszú menetelés fáradalmait pihenték ki, de amikor elhalad előttük, felugorva azonnal tisztelegtek. Mind ismerték már… parancsnokuk, Fényhozó Uther az első és második háború hőse, egy élő legenda. De Uther nem látta magát annak, érzelmeit mindig jól palástolta, a pimasz és szertelen fiatalokkal ellentétben ő a Fény útját követte. Ő kapta meg az Első Hadsereg irányítását, amely a szövetség legnagyobb állandó serege volt. Ez a hadsereg már régóta létezett, már az Arathori Birodalom idején is, majd tanúja volt a hét nemzet széthullásának is. A hatalmas győzelmek szimbóluma volt, és senki másnak nem tartozott hűséggel, csak a Lordaeroni Szövetségnek. Az utolsó nagy háború óta több generáció is szolgált benne, de létszáma egyre csökkent. Amikor megszüntették a hadkötelezettséget, és mindenhol béke honolt, nem sokan jelentkeztek a hivatalos hadseregbe, inkább helyi polgárőrnek, városi őrnek vagy internáló tábori őrnek jelentkeztek. Azt a néhány veteránt, aki kitartott, a helyőrségekbe irányították, hogy felügyeljék a békét, és levadásszák a maradék ork fosztogatót, akik a déli területeken zaklatták az utazókat. Uther keze alatt csaknem ötezer katona szolgált, amikor elhaladtak a Nagy Monostor mellett a Tirisfal-tisztáson, ahol sok-sok éven át maga is tanította a jövő paplovag nemzedékeit. Majd több önkéntes is csatlakozott hozzájuk, mire ideértek létszámuk újabb kétszáz fővel nőtt. Körülbelül négyezer gyalogos, hétszáz könnyűlovas, több tucat parancsnok és néhány elf pap, valamint varázsló is szolgált a seregben. Utóbbiak elhagyták szülőföldjüket, és büszkén harcoltak a szövetség tagjai mellett Quel’Thalas kiválása után is.

Uther lassan haladt át a táboron, páncélja minden lépésnél megzörrent, csizmájával beletaposta a földbe a zöld füvet és a száraz leveleket. Megszemlélte a tábor összes pontját, beleértve a katonákat is.

- Szórakoznak velem? – motyogta, mély hangja misztikusan csengett, ahogy vörös szakálla között megbúvó szájával formálta a szavakat. – Így akarunk harcolni az orkok ellen?

Majdnem elnevette magát elkeseredettségében. Ennyi emberrel a Második Háborúban azonnal vereséget szenvedett volna. Rengeteg katona túl fiatal, vagy éppen túl öreg volt, tanyasi legények és idős parasztok, akik azért jelentkeztek a hadseregbe, hogy megvédjék szerény javaikat. Az újoncokkal lovassági támogatás is érkezett, mert a nemesség ragaszkodott a „szegények védelmével”, nem mintha ez őket különösebben érdekelte volna. Sokan a dicsőség megszerzése miatt álltak be a seregbe, és a nemesség aggodalmát egy vállrándítással elintézték.

Tavasz volt, az emberek lerázták magukról a fáradtság leplét, ami akkor telepedett rájuk, amikor ősszel az orkok utána hajsza kudarcba fulladt. Uther szerint jobb is volt ez így, mert a felkészületlen hadseregre a teljes megsemmisülés várt volna. De az ellenségről nem tudott sokat. Habár, ha majd egymással szemben állnak a csatatéren, csak magában és a katonáiban bízhat. Ahogy tovább sétált, felkeltette a figyelmét egy fehér ló, amin egy meglehetősen kihívó öltözetű férfi ült. Nevetséges, csicsás páncélt viselt, nyakán vastag ékszer csüngött. Uthernek elég ideje volt a fintorgásra, amíg a lovas odaléptetett:

- Üdvözöllek, Fényhozó Uther, Georges Penwright vagyok, az Első Hadsereg tábornagya – az aranyba öltözött férfi meglehetősen arrogánsan beszélt, de nem hiányzott a hangjából a tisztelet sem, ragyogó vörös haja és páncélzata ragyogott a napfényben. - Ő a helyettesem, Anduin Praeton tábornok – mutatott rá egy elegánsan öltözött emberre, aki mellette léptetett, s ruháját Azeroth Arany Oroszlánjának címere díszítette.

- Üdvözlöm, tábornagy. Végigjártam a tábort, és nem vagyok elégedett. Olvastam, hogy Ön is harcolt a Darrowmere-tavi ütközetben, és kitűnt társai közül. Mondja, maga szerint ez egy ütőképes hadsereg? Az a hír járja, hogy az ellenség megindult az Alterac szíve, Strahnbrad felé, ahol a vidék fő kereskedelmi útjai kapcsolódnak össze.

A rikító színekben pompázó katona felháborodottan nézett felettesére:

- Ezek szinte mind önkéntesek. Nem részesültek megfelelő kiképzésben, és a fegyelem se jellemző rájuk annyira. A háború utáni években a hadseregünk, nos, kicsit el lett hanyagolva.

- Tudom, és ezért gyorsan kell intézkednünk. Mihamarabb futárokat kell küldenünk a főbb ellátó vonalakhoz. De most tudni akarom, milyen információi vannak az ellenségről. Mondjon el mindent, amit tud – váltott gyorsan témát Uther.

- Nos, uram, nem egy, hanem két ellenséggel is szembe kell néznünk. Nem értem az orkok politikáját, nagyon zavaros, jobb, ha ebbe nem is megyek bele. A lényeg, hogy tavaly nyáron az összetűzések közben felfedeztük, hogy a Feketeszikla-klán megmaradt tagjai Lordaeron déli részénél gyülekeznek, és elfoglalták a Feketeszikla-hegységet. Legalábbis a helyőrségeinkből ezt jelentették. Erősebbek, mint Thrall seregei, de elég nagy fejetlenség uralkodik köztük.

- Nem tudjuk, ki a vezetőjük, de megkezdték hadműveleteiket Alteracban és a Hillsbrad-előhegységben. Thrallt viszont hónapok óta nem láttuk. Az utolsó jelentések szerint, amik róla szólnak, a Morben tartományban lévő hadikikötőnél tűnt fel, ahol hajói összecsaptak a mi erőinkkel, s győzelmet is arattak. Stratégiát váltottak, nem a régi Horda célpontjait, a népesebb falvakat támadják, hanem azokra a területekre csapnak le, ahonnan az erősítést várjuk, és a hadseregeink készleteit raktározzuk – jelentette a tábornagy, miközben a sátrak között sétáltak.

- Most ezek a Feketeszikla orkok jelentik a legfőbb problémát, őket kell elintéznünk. Fel fogják dúlni a keleti földeket, ha nem lépünk. Majd később foglalkozunk ezzel a Thrallal – döntött végül Uther, és elnézett észak felé, ahol Strahnbrad városa terült el.

Thrall… milyen furcsa név egy orknak, gondolta magában. Azt remélte, hogy a Feketeszikla-klán elpusztítása után méltó figyelmet szentelhet a hírhedt ork vezérnek.

Keletről egy lovas vágtatott feléjük a Királyok Útján. Amint odaért hozzájuk, leszállt lováról, meghajolt Uther előtt, majd átnyújtott neki egy levelet, melyet a királyi pecséttel zártak le.

- Uram, siettem, ahogy csak tudtam. Maga Terenas király üzent Önnek – lihegte kimerülten a fiú, majd a férfiak mögé húzódott.

Fényhozó Uthernek, az Első Hadsereg tábornokának, az Ezüsz Kéz lordjának

További erőket küldtem utánatok, hogy könnyebben megbirkózzatok az ork fenyegetéssel. Az ellenség elfogott felderítőitől megtudtuk, hogy sokkal többen vannak, mint gondoltuk. Arthasra, a fiamra, Lordaeron trónjának örökösére bíztam ezeknek a csapatoknak a vezetését. Nemrég ő is paplovag lett. Vigyázz a fiamra, barátom, és űzd ki a földjeinkről a hitvány betolakodókat.

II. Terenas Menethil, Lordaeron királya

Uther elmosolyodott olvasás közben. Arthas volt az egyik legjobb tanítványa, és most együtt fogják kiűzni az orkokat. Ő oktatta neki a Szent Fény tanait, ő áldotta meg a fiút tizenkét éves korában, ő vezette be a paplovagok rendjének titkaiba. Arthas bizonyította rátermettségét, amikor megsemmisített egy amani trollokból álló portyázó bandát, akik Quel’Thalas határánál fosztogattak. Igen, egyszer Arthas lesz az Ezüst Kéz Lovagjainak vezetője és Lordaeron királya. Remélte, hogy nem lesz túl sok neki egyszerre. Az ifjú türelmetlen természetű volt, sokat kapkodott. De ha választani kell valakit, akivel harcolhat az orkok ellen, akkor mindenképpen őt választaná.

- Rendben van – nézett fel, és rögtön észrevette, hogy a katonák a táborban feszülten várják a fejleményeket. Ránézett a nevetségesen festő beosztottjára, majd így szólt: - Azonnal indulunk. Az ellenséget meg kell semmisíteni, mielőtt ők lepnek meg minket. Eltöröljük az orkokat a föld színéről egyszer, s mindenkorra. Táborbontás! – kiáltotta el , és a katonák azonnal nekiláttak a sátrak szétszerelésének.

Alterac, Strahnbrad, Kora tavasz

Az újonnan kinevezett lovag, Valdar Justaxe belenézett messzelátójába, és a hatalmas ork sereget nézte a távolban. Keletre feküdt Strahnbrad központja, ahol már több épület lángolt. Az orkok hirtelen rohanták le a várost, a civileket lemészárolták, aki túlélte, azt a rabszolga-kereskedők kezére adták. Valdar mindössze huszonhárom éves volt, egy nemesi család sarja, akiknek Észak-Lordaeronban voltak birtokaik. Szinte összes családtagja katona volt, az apja, Riket Justaxe a Második Háborúban harcolt, őseik pedig már akkor is csaták hősei voltak, amikor még Stromgarde és Gilneas a szövetséghez tartoztak. Miután megismerte a háború borzalmait, Riker könyörgött fiának, hogy ne kövesse a családi hagyományt. Valdar két testvérét papneveldébe küldte egy városba, Hearthglenbe. De Valdar nem teljesítette apja kérését, ő nem volt hajlandó felrúgni a több ezer éves hagyományt. Tizennégy éves volt, amikor a Második Háború véget ért, azokban az ütközetekben nem vett részt, csak a kiképzőpályákon villanthatta meg tehetségét.

- Justaxe hadnagy, vegyen maga mellé négy embert, és derítsék fel a város túloldalát, hátha megtalálják az ork tábort. A Fényhozó maga vezeti ezt a hadjáratot, úgyhogy ügyeljen arra, hogy minden zökkenőmentes legyen – mondta a parancsnok Valdarnak, majd elvágtatott a keletre fekvő apró falucskába, ahol a szövetséges erők hadműveleti központja feküdt.

Fényhozó Uther! A Második Háború nagy hőse itt van! Valdar elméje vad fantáziálásokba kezdett, de gyorsan visszanyerte önuralmát. Mint a Fény Lovashadosztály felderítője és hadnagya, nem engedheti meg magának az álmodozás luxusát. Ifjú elméje hamar visszatért a valós talajra. Eltette rozsdás távcsövét a lován lévő táskába, kiválasztotta a négy katonát, majd informálta őket a feladatukról. Iszonyodott attól, amit a faluban látott. Vér festette vörösre a macskaköves utcákat, a túlélőket a zöldbőrűek brutálisan meghurcolták, alantas munkákat végeztettek velük, vagy feláldozták őket az áldozati gödrökben démoni uraiknak. Valdar első gondolata az volt, hogy beront a faluba, és megmenti az ártatlanokat, de hamar rájött, mekkora meggondolatlanság lenne ez tőle.

A mészárlás felfoghatatlan volt. Lordaeron katonája vagyok, fel kell készítenem az elmém ezekre a dolgokra, gondolta, miközben bevezette a csoportot a fák közé, délre a falutól. Nemsokára meg is látta a tábort, alig egy mérföldnyire tőlük. Az orkok és az emberek vonalai nem messze feküdtek egymástól, Valdar jól megnézte magának a terepet, hogy megfelelő jelentést tehessen.

- Uram – kezdte, amikor visszatért a parancsnokhoz. – Az orkok árkokat ástak a város körül, és több helyen elbarikádozták az utakat. A városon belül tartózkodó erőik gyengék, de van egy táboruk teli áldozati gödrökkel. Úgy tűnt, mintha nyugtalanság lenne abban a táborban, mintha valami fontos dologra készülnének.

A parancsnok bólintott, körbenézett a nyirkos sátorban, majd további kérdéseket tett fel az ellenséges hadsereg méretéről, helyzetéről, méretéről. Valdar legjobb tudása szerint válaszolt, miközben egy térképre felvázolta az ellenséges állások elhelyezkedését. Mikor végzett, és csendben elhagyta a sátrat, belecsöppent a táborban uralkodó zűrzavar közepébe. Egy Thorek Ghent nevű katona rohant el előtte, miközben parancsokat ordítozott. Szavaiból kiderült, hogy a harc elkezdődött, és a seregeket maga Fényhozó Uther vezeti oldalán Arthassal. Az ütközet fontosságát mutatja, hogy Lordaeron két legerősebb paplovagjának kezében van a vezetés. Valdar óvatosan áthaladt a fák között, miközben a csata hangjai beterítették az erdőt, majd a várost övező tisztásra kilépve a pokolban találta magát.

Főváros, Lordaeron

Terenas király bosszús volt. A vita már több órája tartott, minden szó élesen vágott elméjébe, pedig az elmúlt évek során már megszokhatta volna a végeláthatatlan ügyek folyamát. De ez volt a kötelessége. Szerette Lordaeron népét, mindig szívesen látta a férfiakat és nőket, ha valamilyen ügyben tanácsra volt szükségük. Az ízlésesen berendezett királyi udvar a legelegánsabb épület volt a birodalomban. A padló értékes márványkövekből állt, középen egy hatalmas L betű szimbolizálta Lordaeront, körülötte gyönyörű karcolatok. Melléjük voltak vésve Andron pecsétjei és a Szent Fény tanainak szövegei is. A trónterem napfényben fürdött, a sugarak visszatükröződtek a padlóról, és sejtelmes fénnyel vonták be a falakba épített páholyokat. A város épületei is fényben úsztak, a hatalmas tornyok, a Szent Fény templomai, a színházak kupolái és az emberek otthonai mind-mind egy csodálatos csendélet részei voltak.

- A jelentések szerint az orkok újra mozgásban vannak, de biztosra kell mennünk – zendült egy hang a tavaszi tiszta levegőben.

- Megtámadták az internáló táborokat! Ez nem elég bizonyíték? – csattant fel a Déli Tartományok Polgárligájának képviselője haragosan.

- Sajnos egyet kell értenem az előttem szólóval, egyértelmű, hogy az orkok készülnek valamire – szólalt meg egy újabb hang.

- Ez nevetséges! A népem nem fogja tétlenül nézni, ahogy a Horda elpusztítja a földjeinket! – kiáltott fel a stromgarde-i nagykövet, miközben elegáns, ezüst-vörös köpenyét igazgatta. Habár Stromgarde kilépett a Szövetségből közel egy évtizeddel ezelőtt, királyának szavai még mindig nagy fontossággal bírtak a szövetséges hadvezetésben.

Ahogy ott ült némán, a trón karfájára támaszkodva, és hallgatta a perpatvart, Terenas királynak kezdett nagyon elege lenni a tanácskozásból. Elküldte Uthert és a saját fiát egy egész hadsereggel, hogy foglalkozzanak a veszéllyel, de úgy tűnik, hogy ezeknek a bolondoknak semmi sem elég. A súlyos adókból megpróbálták újraépíteni a szétzúzott Viharváradi Királyságot, a megmaradt orkokat internáló táborokba zárták, és most újrakezdődik minden. A távoli helyőrségek katonái még lehet nem is tudnak az új fejleményekről, csak a magas adók miatt bosszankodnak. És most még ezekkel az eszetlenekkel is meg kell értetnie magát.

Hirtelen egy újabb hang szakította félbe a vitát. Nyugodtan beszélt, mintha a villásreggelijét fogyasztaná el éppen:

- Nem az orkok jelentik a legfőbb problémát. Hányszor kell még megismételnem? Terenas király, kérlek, fontold meg szavaimat! Az északi földeken dúló pestis végzetes következményekkel járhat.

Terenas király felnézett az egyik páholyra, ahol a mágia fellegvárának, Dalarannak a nagykövete ült.

- Pestis? A mágusok elvesztették az eszüket? – kiáltotta valaki. A terem összes páholyából tiltakozó hangok hallatszódtak, a követek nem értettek egyet a Kirin Tor mágusával. Terenas király még egy halk nevetést is hallott a háttérben.

A terem tetején lévő nyitott ablakot elhomályosította egy pillanatra az árnyék, amint egy éjfekete holló repült be a terembe. A csodálatos madár leszállt a padlóra, majd a király szemébe nézett, de mielőtt bármi történhetett volna, a megbecsült Barov család követe, aki eddig végig hallgatott, elkiáltotta magát:

- Döntenünk kell! Még ha ez a járvány nem is jelent veszélyt számunkra, akkor is tennünk kell valamit. Mit javasolnak?

- Egyértelmű – válaszolt neki a mágus gőgösen. – Korábban is mondtam már, hogy a Kirin Tor készen áll a fertőzött falvak karanténba vonására.

A választ újabb dühös kiáltások követték. Az egyre hangosabb szóváltás végül újra éber állapotba taszította a királyt. Felállt, rámutatott a mágusra, aranyló vértje csillogott a fényben, majd így szólt:

- Nem egyezem bele ilyen drasztikus lépésekbe, nagykövet!

A teremben mély csend lett, majd folytatta:

- Lordaeron népe eleget szenvedett, legyen most rab a saját hazájában?

Mikor befejezte, a holló hirtelen magához vonzotta az összes tekintetet. Szárnyai alól és szemeiből zöld fény tört elő, majd változni kezdett. Hamarosan a fény olyan vakító lett, hogy a királynak el kellett takarnia a szemét. Mikor végül leeresztette a kezét, döbbenten látta, hogy a madár helyén egy öregember áll bíbor köpenyében, melynek vállait madártollak díszítették, kezében pedig egy göcsörtös fabotot szorongatott. Arcát ugyanolyan színű csuklya fedte, mint testét, csak szája és apró kecskeszakálla látszódott ki alóla.

- Foglyok már most is, jó királyom – szólalt meg a jövevény.

Terenas összehúzott szemekkel nézett rá, mérges volt, hogy egy idegen megszakította a tanácskozást.

- Mit jelent ez? Ki vagy te? – kérdezte.

Az öregember nem válaszolt, csak felegyenesedett, majd szenvedélyes hangon elkiáltotta magát:

- Az emberiség veszélyben van! A sötétség újra elborította a földet, az egész világ a háború szélén áll!

A dalarani mágus nem bírta tovább:

- Elég legyen! Őrök, vigyétek ki innen! – intett a katonáknak, akik az idegenhez rohantak, megragadták a vállát, majd vonszolni kezdték az ajtó felé. Mielőtt odaértek volna az öreg visszafordult.

- Hallgass szavamra! – kiáltotta, és küzdött a szorítás ellen. – Az embereknek csak akkor lesz esélye a túlélésre, ha elutaznak nyugatra, Kalimdor elfeledett földjére!

- Utazzunk nyugatra? Megőrültél? – kiáltották a követek, és a szövetséges hadvezetés összes képviselője nevetésben tört ki.

Úgy tűnt, az öreg még mondani akar valamit. Erős volt, küzdött az őrök ellen. Terenas nem tudta, mi késztette erre, de végül megszólalt:

- Nem tudom, ki vagy, és mit akarsz elérni, de ez nem a homályos jóslatok ideje. Igaz, hogy több problémánk is van, de azt fogjuk tenni, ami a legjobb az embereknek. Most távozz!

A próféta válla megroggyant, fejét lehajtotta, s kezdetben halkan, majd egyre hangosabban beszélni kezdett.

- Egyszer már cserbenhagytam az emberiséget… nem fogom elkövetni ezt a hibát újra. Ha nem hallgattok a szavamra, akkor keresek mást!

Megpördült, majd lassú léptekkel távozott a trónteremből. Amint kilépett, a termet újra betöltötte a kiabálás. A napfényben állva a próféta csendben megszólalt, nem törődve azzal, hogy a fal mellett álló őrök meghallgatják szavait:

- Figyelmeztettem őket. A sorsuk most már saját kezükben van.

Eközben északon a szövetség által elhanyagolt területeket a pestis teljesen elborította. Az emberiség napjai meg voltak számlálva.

Sziasztok! Gondolom sokan játszottatok anno a Warcraft 3-mal, sokan még most is nyomják, köztük én is. Így született meg az ötlet a fejemben, hogy a játék alapján írok egy regényt. Ha nem probléma, akkor itt a blogon raknám fel sorban a kész részeket majd, hogy ti is élvezhessétek, és megoszthassátok velem a gondolataitokat róla. Negatív és pozitív kritikákat is várok, csak annyit kérek, hogy normális stílusban Kezdeném akkor a prológussal, nem olyan hosszú, de képet kaptok a szóhasználatról, stilisztikáról, stb. Köszönöm, hogy fordítotok időt az elolvasására, ne kíméljetek!

A Harmadik Háború

Prológus

Dalaran, Kereszt-sziget, Ősz, A Fény 614. éve

A földet emberek vére öntözi. Az eget vöröslő foltok pettyezik, a halandók halálának tükreként. Hatalmas fellegvárak - melyek több ezer éve állnak mágikus falakkal körülvéve – dőlnek le ebben az órában, a legsötétebb órában. A pusztulás szimfóniája hallatszik mindenhol, ahol kezdetét vette a küzdelem. A virágzó földet ismét háborúk döntik romba. Az eget egy hatalmas árnyék takarja el. Voltak, akik felfogták, mi vár rájuk, de mire cselekedhettek volna, már késő volt. Északról a Csapás söpört keresztül a vidéken, elpusztítva minden élőt, s a holtakat a Sötét Úr szolgálatába állítva. De ez csak megtévesztő hadművelet volt, melyre a démonuraknak volt szükségük, hogy seregeik lerohanhassák ezt a világot.
Eljöttek, hogy meghódíthassák ezt a földet, és sütkérezhessenek a szentségtelen dicsőségben. Eljött az ő idejük, s ezzel véget ért mindenki más ideje. Annak ellenére, hogy Tirisfal őrzői évezredeken át védték a halandók birodalmát, a sötétség újra elborítja a földet, és megkezdődik a káosz uralma.

Caer Darrow romjai, Quel’thalas-Lordaeron határvidék, Tél, 612, Két évvel korábban

A hideg, nyirkos levegőben szinte tapintható volt a csend. Csak a vízcseppek csobbanása hallatszódott a barlang labirintusszerű járataiban, az ősi romok alatt. Egyedül volt a sötét alagutakban, hogy teljesítse feladatát, amit mestere kijelölt számára. Örömmel vállalta a küldetését, majd visszatért ezekre a földekre, hogy összegyűjtse azokat, akik válaszoltak a nagyúr hívására. Megalapították a Kárhozottak szektáját, majd lassan terjeszkedni kezdtek, úgy hálózva be a könnyelmű embereket, akár a pók a gyanútlan áldozatát.
Ő, Kel’thuzad Amar volt a szekta vezetője. Elégedett volt a munkájukkal, mert a kívülállók nem szereztek eddig tudomást sem a szektáról, sem az ő jelenlétéről. Egyszer, régen ő is a dalarani mágusok közé tartozott, a Mágia Földjén, a Varázslók Otthonában. Zseninek számított a többiek között, és gyorsan emelkedett a ranglétrán. Sikerült bejutnia az Ibolya-fellegvárban működő Levegőtanácsba is, mielőtt kiderült róla az igazság. Gazdag volt, mindent megszerezhetett, amit akart, egy átlagember boldogságához nem is kellene több, de…
Az orkok ellen vívott Második Háború alatt megismerte a dolgok igazi oldalát. Azokban az időkben ismerkedett meg a mágia egy másik, csodálatos fajtájával, melyet a dalarani mágusok ostobán elutasítottak, és megtiltották a gyakorlását. Nekromancia! Elkezdte használni a Nagy Sötétség gonosz mágiáit, felhasználta a végtelen energiát, hogy visszahozhassa a halálból az elhunytakat. Ez volt a Halál Művészete. Kel’thuzad Amart annyira lenyűgözte a mágia ezen formája, melyet a démonok által irányított ork boszorkánymesterek használtak, hogy szembeszállt a tanács akaratával. Sokáig művészetként tekintett erre a mágiaformára, nem a hatalom forrásaként… aztán meghallotta a hívást.
Erre várt évek óta, ezt kereste, valakit, akihez csatlakozhat, akivel örök dicsőséget szerezhet. Itt majd tökélyre fejlesztheti a képességeit, belenézhet a sötét művészetek legapróbb rejtelmeibe is. Kilépett az általa oly gyengének tartott Levegőtanácsból, majd elhagyta Dalarant. Utazása hosszú volt, több hónapjába került, amíg utat talált Lordaeron északi partvidékére, ahol sikerült feljutnia egy hajóra. Arra a helyre igyekezett, ahonnan az első hívás érkezett, Északszirt fagyos szigetére. Ezt a földet kietlen, hideg pusztaságok borítják, ameddig a szem ellát, az emberekben még a vér is megfagy pillanatokon belül.
De őt ez nem zavarta! A hang folyamatosan sürgette, az örök hatalom és gazdaság ígéretét suttogva. Tudta, érezte, hogy egy hihetetlen erő hívja. Északszirti utazásába sokszor majdnem belehalt, de kivételes tudását felhasználva sikerült életben maradnia ezen a sötét, ismeretlen földön. Több héten keresztül vándorolt a fagyos vidékeken, szolgái egymás után elhullottak a kimerültségtől és a kibírhatatlan hőmérséklettől. Egyik nap felfedezte Azjol’Nerub lenyűgöző városának ősi romjait, melyet egy rég elfeledett faj tagjai építettek. Itt találkozott először a Hívó dicsőséges seregeivel. Az élőholt lények hatékonyan járőröztek a romok között, ügyelve az esetleges betolakodókra. Végül eljött a nap, amikor végtelennek ható utazása végére ért, eljutott arra a helyre, ahonnan a hívás érkezett. Egy hatalmas jégtorony emelkedett a kietlen föld fölé. A torony körül ragyogó kék fény világított, mindent átitatott a varázslat.
Ahogy közeledett, a hang egyre többször szólt hozzá, folyamatosan sürgette. Minden szavába érezni lehetett a hatalmat és a mágiát. Ezek segítették át a jeges vidék bestiái között, ezek parancsolták meg az élőholtaknak, hogy hagyják békén őt.
Lidérckirály… így hívták új mesterét. Megosztotta vele terveit, a világ sötétségbe taszításának gondolatait. Kel’thuzad arra vágyott, hogy bizonyíthasson mesterének, ezért feltétlen hűséget fogadott, cserébe a Lidérckirály hatalmat ígért. Végül megkapta a feladatot, mellyel megmutathatja elkötelezettségét. Össze kellett gyűjtenie azokat az embereket, akik hűségesek a Lidérckirályhoz.
Ezután Kel’thuzad visszatért Lordaeronba, és elkezdte terjeszteni a Lidérckirály tanait, gondolatait. Kialakított egy új vallást, melyben a Lidérckirály volt a legfőbb parancsoló, majd elment Caer Darrowba, hogy előkészítse a háborút, egyben ura érkezését. A Kárhozottak szektájának a feladata lett, hogy előkészítsék a terepet, mire az élőholt főerők megérkeznek erre a földre. Kel’thuzad arca beesetté vált, nem az éhségtől, vagy az alultápláltságtól, ezt újdonsült erejének köszönhette. Viharvert ábrázatát fehér szakáll keretezte, és a szekta vezetőjének járó fekete palástot viselte.
Caer Darrow… a legfőbb mágia birodalma. A Második Háború alatt véres csaták szemtanúja volt, valamint itt éltek egy ideig Quel’thalas nemes elfjei is Ezt a helyet választotta bázisául, innen terjeszkedett a Kárhozottak szektája az északi tartományokban. Szinte minden nagyobb városban voltak tagjaik, és számuk egyre csak nőtt. A titkos labirintus felett a szigeten a nemesi származású Barov család telepedett le, majd virágzó várost alapítottak. Ők lettek Kel’thuzad rettegett élőholt járványának első áldozatai. Ügyeltek rá, hogy a hatóságok semmit se vegyenek észre, mert az a gondosan kidolgozott terv végét jelenthette volna. Ha minden a tervek szerint alakul, csendben, titokban, akkor mesterének hatalmas seregei hamarosan eltörlik az életet ezen a földön.
- Uram, a harmadik adag is elkészült, készen áll az elszállításra – szólalt meg egy mély hang. A terem jobb szélén, a jótékony félhomályban állt Erpwold Dietrich, a szekta végrehajtója, egyben kegyetlen nekromantája.
Kel’thuzad felemelte csontos kezét a pergamenről, ami az előtte álló ősi tölgyfaasztalon feküdt. Rengeteg háború dúlta már fel ezt a világot, milliónyi ember veszett oda az évezredek során, de a Lidérckirály tervéhez, a pestishez egyik sem ért fel. Ezt sem a Szövetség, sem a Horda nem fékezhette meg. Nem állhatnak ellen a sétáló élőholtaknak, a leláncolt lelkeknek, a borzalmas teremtményeknek, melyek száma egyre nő, ahogy az ellenség katonái elhullanak
- Nagyon jó. Ezzel kezdetét veheti hadjáratunk, amely pusztulásba taszítja ezt a földet. Menj, szórd el a magvakat, melyekből nem élet, hanem halál fog kicsírázni – adta parancsba szolgájának. – Ez lesz az első célpontunt – tette hozzá, és felemelte a pergament, mely a lordaeroni királyság északi területeinek vázlatos térképe volt. Rámutatott egy falura, amely az erdők között feküdt, egy kis hegyláncon túl. Alatta apró betűkkel a falu neve: Andorhal.
- Ez a város a környék gabonaelosztó központja. Innen terjed majd szét a pestis, beterítve a környező földeket, elpusztítva az élőket – szólt Kel’thuzad, sötét szeme izgatottan csillogott. Hamarosan megkezdődik a föld felperzselése, a jövő magjainak elvetése.